Dankó Imre szerk.: Az 1969. augusztus 29-én, a debreceni Déri Múzeumban tartott Zoltai Lajos-emlékünnepség előadásai (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 15. Debrecen, 1971)

Gunda Béla: Zoltai Lajos, az etnográfus

recen településformájának, települési rendszerének, utcahálózatának kialakulását. Köztudomású, hogy az alföldi ún. kertes települések utcahálózatának az a sajátsága, hogy a település központjából sugárszerűen szétágazó utcák a település pereme felé tágulnak. A korábbi néprajzi vizsgálatok szerint ez azzal magyarázható, hogy a kihajtott jószág száma a város, a falu pereme felé folyton sokasodott s a nagy számú állatnak hely kellett. Ez a sajátosság megvolt Debrecenben is. Zoltai Lajos szerint az utcák kiszélesedésének az az oka, hogy egyes utcák polgárainak a XV-XVII. században külön vásártartási joga volt, s a város kapuja előtt azért szélesedtek ki az utcák, hogy a népes sokadalmak számára megfelelő hely álljon rendelkezésre. Zoltai Lajos tanulmányaiban ismerteti a város sajátságos tizedes, tízházgazda és utcakapitány intézményét, kertjeinek, szőlőinek kialakulását. Az utcakapitányság, tizedesség a lakosság önkormányzatának különböző megnyilatkozásával járt együtt, így befolyásolta az állatok, a városkapuk, az utcák őrzését és sok más egyebet. Kiemelkedő néprajzi értéke van Zoltai Lajos településtörténeti tanulmányainak, a Debrecen környéki elpusztult falvak helyének, korának megállapítása terén tett vizsgálatainak. Az alföldi népélet egyik sajátosságának megismerését szolgálja az a tanulmánya, amelyben a Debrecen határában épült csárdákat ismerteti. Nem szükséges különösebben hangsúlyoznom, hogy milyen nagy néprajzi értéke van azoknak a tanulmányainak, amelyekben a helynevekkel, a földrajzi nevekkel foglalkozik. A helynevek kérdése évtizedek óta érdekelte Zoltai Lajost. 1906ban jelent meg a debreceni Csere erdő helyneveiről írt dolgozata, amely a harmincas évek közepére két nagyobb tanulmánnyá terebélyesedett (Debreceni halmok, hegyek, 1938; és Debrecen vizei, 1935). Az általa közölt nagy számú földrajzi név a település és gazdálkodás kutatójának nyújt eligazító segítséget. A magyar néprajzi irodalom egyik legértékesebb építkezési tanulmánya Zoltai Lajos tollából jelent meg. 1937-ben és 1938-ban adta közre Vázlatok a debreceni régi polgár házatájáról c. tanulmányát, amelyben a cívis város XVI-VIII. századi építkezését, a lakóház belső berendezését mutatja be. Meglepő, hogy a szétágazó okleveles anyagot mennyire a népi építkezés kutatójának szempontjából tudta csoportosítani és értékelni. A város peremén, a mellékutcákban található földbemélyített hajlékoktól kezdve a fejlett polgári ház minden részletét, berendezését megismerhetjük. Megtudjuk, hogy mi volt a XVI-XVIII. században a sütőház, terhesház, szalonnásház, élésház, lisztesház, kibontakozik előttünk a tornácos házak sokféle formája, megismerjük a szomszédi jogviszonyt, a különböző építkezési szabályokat, terveket. Tanulmányának értékét növeli, hogy számadatokkal, a mennyiség feltüntetésével igyekszik rávilágítani az építkezés részleteire. A zsindelyárakat éppen úgy megtudjuk, mint az időnként alakuló házvételárakat. Világos képet kapunk arról, hogy a városi hatóságok milyen rendelkezésekkel és miért befolyásolták a polgárok építkezését. így már 1769-ben az építkezés regulái között szerepel a téglaépítés ajánlása. A XVIII. század második felében az ún. faros építkezést nem engedik meg, s helyette a sima olasz falat ajánlják, utcai ablak készítését írják elő, s gondoskodnak a lakóházak előtti utcarész fásításáról. 1784-ben javasolják a tanácsnak, rendelje el az új építkezés bejelentését s a tervek, a költségvetés bemutatását. Hasonló körültekintő módszerrel dolgozta fel Zoltai Lajos a XVI-XVIII. századi Debrecen viseletét. Ez a legterjedelmesebb tanulmánya, amely nép-