Komoróczy György szerk.: Hajdúdorog történeteE (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 13. Debrecen, 1971)

III. Politikai szervezet

1712-ben az alábbiakat választották meg a szenátus tagjaivá: Szilágyi Péter főhadnagy; Pap Mihály főcsküdt; Tóth György, Csonka Illés, Barna Péter, Pap István, Szilágyi János, Tóth Pál, Budai Illés, Hajdú János, Szabó Illés, Görög Mihály, Pap János, Szakái Miklós, Sóvián Miklós esküdtek; Gulyás Miklós városgazda. Esküdt jegyzőként Szűcs István neve található. A bírósági ügyek intézése a XVIII. században a szenátus jogkörébe tartozott. 1719. május 11-én találkozunk a „congregatio' sedis iudiciariae" kifejezéssel. 1724. május 5-én a tanácsot „a ki&seg deputatussi és ugyanaz akkori még fennálló és újabban constituait nemes tanácsbéli személyek" alkották, tehát a korábban megválasztott tanácstagoknak egy része kooptálás útján került be a tanácsba. A tanács hatásköre mindenre kiterjedt. Magánjogi birtekperek éppen úgy foglalkoztatták, mint a büntetőügyek; a jegyző választása, vagy megmarasztása épp úgy, mint az iskolák bővítése, vagy egyáltalán létesítése. Végeredményben a testületi gyűlések tárgyalásai során a szenátus volt az a szerv, amelynek a napirendjén minden szerepelt, de amelynek előadói jogkörben a tanácsnokok tettek előterjesztést, miután az ügyeket megvizsgálták. A végső szót általában a referenciák alapján a tanács maga mondotta ki, csakhogy amögött is a magisztrátus mint a tisztségviselők képviselete húzódott meg. A vezetőség a tanács vagy legalább annak utólagos hozzájárulása nélkül nem dönthetett, nem kezdeményezhetett egyetlen nagyobb ügyet sem, akár gazdasági, akár közigazgatási vonatkozásban. Viszont a tanácsnak mint nagyobb létszámú testületnek nem volt olyan átütő ereje, mint a vezető tisztségviselő szűkebbkörű együttesének, akik a végrehajtó hatalmat tartották kezükben. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint a vezetőség intézkedését általában jóváhagyták a tanácsüléseken. A tanácsnak vezető tisztségviselői között a tényleges hatalmat a magisztrátus gyakorolta. Végeredményben ez hajtotta végre a felsőbbhatósági, vagy belső rendeleteket már a XVII. századtól kezdve. A katonai közigazgatásnak a megtelepedés első évtizedeiben még élő hagyományai idején a tanácsnak voltaképpen egyetlen tisztségviselője a teljhatalmú főkapitány volt, aki mellett csakis tanácsadókként működhettek az esküdtek, a juratusok. Viszont néhány évtized múlva az 1643. évi polgári statútum áriról szólt, hogy „senki a városban szabad ispán nem lehet, csak a magisztrátus". Ez a megfogalmazás szűkítette a városokban élt nemesek külön bíráskodási jogát s az egységes hajdú jogszokás érvényesítésének első állomásaként fogható fel. A személyükben nemességre emelt hajdúk és mások ugyanis önálló jogokat követelhettek, s mint más városokban, itt is kiváltságos helyzetet kívántak teremteni. A hajdúvárosok ezeket a követeléseket nem tartották tiszteletben, emiatt ragaszkodtak ahhoz, hogy kizárólag a megválasztott magisztrátus joghatósága érvényesüljön. Más oldalról viszont a határozatban az is kifejezésre jut, hogy a kapitány az ügyek elintézésébe bevonta az esküdteket, mint tanácsadó és ítélethozó személyeket. A magisztrátus intézménye tehát jogalkalmazó szervezetté kezdett válni, ez pedig a polgári irányú fejlődés egyik lépcsőjének tekinthető. A XVIII. században ez a politikai és közigazgatási hatalom még tovább szélesedett, amire jellemző Dorog városnak 1738. június 19-én hozott az a határozata, hogy „minden lakos ember az magisztrátusnak tanács akaratjától függvén és tartozó engedelmességgel legyen", mert aki „a parancsolatoknak ellenében" tesz, „az nem mondhatik igaz lakos embernek". Gál Demeter polgár az előfogat kiállítására utasító parancsot megtagadta s ezért a városból kitoloncolták.