Komoróczy György szerk.: Hajdúdorog történeteE (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 13. Debrecen, 1971)
III. Politikai szervezet
Dorog is élvezte mindazokat a kishaszomvételi jogokat, amelyek a földbirtok adományozással együtt a városok tulajdonába kerültek, tehát a halászat, vadászat, korcsmáitatás, bolthasznosítás, mészárszék, városi vám hasznát stb. Ezeknek a jogoknak az értékesítése általánosságban bérlet útján történt, habár egyes jövedelemágakat a tanács saját kezelésében tartott. A kerületi közgyűlésen 1763. július 30-án a dorogi paróchus, Bacsinszki András tiltakozott az ellen, hogy a borkimérés jogkörét, mint Dorog város kishaszonvételi jövedelmét török alattvalónak adta bérbe a városi tanács, holott e bérletre a dorogi egyház is igényt tartott; panaszának megokolásánál Dorog szegény lakosainak nehéz helyzetére hivatkozott, akiknek szintén joguk lett volna a haszonvétel bérletére. Arra kérte a Kerületet, hogy tiltsa el Dorog városát „a török alattvalók" részére kiadott bérlettől. A Kerület a kérést nem teljesítette, valószínűleg abból az elvből kiindulva, hogy a kishaszonvételek bérletének megállapítása mindenkor a jogot élvező közület szuverén hatáskörébe tartozik. Az Udvari Kamara és más kormányhatóságok arra törekedtek, hogy a közületek az őket megillető kishaszonvételi jogokat mindenkor bérlet útján hasznosítsák. Ilyen irányú rendeletet több alkalommal adtak ki mind a megyéknek, mind pedig a szabad királyi városoknak. S ha ezt a törekvést a városok önkormányzata miatt nem sikerült is teljesen megvalósítaniuk, annyit mindenképpen el akartak érni, hogy a közületi pénzgazdálkodás fokozottabb ellenőrzése céljából a hasznosítás módja felől tájékozódást szerezhessenek. Dorog tanácsa 1791. augusztus 26-án a Kerület intézkedését tudomásul véve a „regale boneficium" értékesítésének módjáról készített jelentést, s ebben a bérletrendszer elsődlegességéről számolt be. A borkimérés, illetve korcsmáitatás ügyében feltételezhetőleg már a XVII. század óta a bérleti hasznosítás állott előtérben, hiszen ismeretes, hogy a bevételek között 1726. november 28-án „pincze árenda" szerepelt; 1727. október 28-án egy „tokaji görög" bérelte a korcsmáitatás jogát; 1734. április 8-án ugyancsak egy görög bérlő, Kozma István, valószínűleg dorogi lakos hasznosította a várostól neki átadott csapszékeket; 1748. július 13-án Rácz Zsigmond fehértói lakos vette azokat bérbe. A tanács kínosan vigyázott a borkimérés és minden egyéb árusítás szabályos normáinak betartására. Az égett bor és pálinka mértékeit maga állapította meg, többek között 1754. január 23-án is. 1775. november 16-án szigorúan elrendelte, hogy „az árendás az italokat iletért szoros büntetés alatt árulni ne merészelje", amivel valószínűleg azt akarta elkerülni, hogy a korcsmabérlők vissza élhessenek a pénztelen lakosság ráutaltságával, akik talán gabonáért könnyebben cserélhettek italt. Hasonlóképpen bérletként hasznosították a. mészárszéket, kivéve természetesen a vágóhidat, amely tanácsi kezelésben állott. Az 1747. január 2-án kimondott tanácsi határozat előírta, hogy a hűsmérok „nemes tanácsunktól, városunk tisztjeitül minden kívántatókban dependenter legyenek"; a halak mérlegelése esetén „városunk praxisa szerint" járjanak cl. A húsmérés akkori bérlőjét a tanács a szerződés lejárta előtt, 1747. július 27-én elbocsátotta, de az a Kerülethez törtérit fellebbezés után továbbra is a bérletben maradt; lejárt szerződése után kapta meg Korondán Miklós 1749-ben a húsmérés jogát. A mészárszékek általában egy bérlő kezén voltak ;a város fölöttük folyamatos felügyeletet gyakorolt, és a közigazgatásnak egyik fontos ténykedése éppen abban jutott kifejezésre, hogy a tanács megbízottja „a nemes város mészárszékeiben gazda" legyen, amint azt egy 1753. január 16-ii határozat kimondotta.
