Komoróczy György szerk.: Hajdúdorog történeteE (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 13. Debrecen, 1971)

II. Gazdaság és társadalom a XVII-XX. században

érte a szél. Míg a vonó jószágot a nagyfattyú, a pihenő jószágot, a tehenet a gyerekek legeltették, sokszor két-három dűlőnyire is elmentek. Délben a váfottkútho^

& hajtották a jószágot itatni. Utánna estig ismét legeltettek. Legeltetéskor ebédjüket a tarisznyából fogyasztották el, közben szedrésztek. Ez a táplálkozási mód általánosnak tekinthető a tanyai ember életében, mert azt tartották, hogy nem ehette meg az ember mindazt amit keres, mert akkor nem ment semmire. „Én hatvan évig íltem tanyán. Mindig sok jószágot tartottunk, mer ebbül égisz éven át lehetett pizelni.

47 Két három lovat tartottunk, vót egy vak lovunk, ami nálunk pusztult el. Azir tartottuk olyan sokáig, mer jóállású csikókat nevelt. Ezt csak niha fogtuk be. Ecccr legeltetis közbe a gödörkútba esett. A riten a kutrul elvittik a kávát, oszt a lu belel ipett. Hat ember kötéllel húzta ki a kútbúl, de hát akkorra megfulladt." A lovakat, ha nem dolgoztak legelni vitték, lábát béklyóba tették, hogy el ne menjenek. A legeltetés azért volt fontos, mert a lovak kiíratása nehezebb, szénát vagy lucernát is kívánt az abrak mellett. „Másképp tavaszra a gerendába kerültek," azaz gerendába került a bőrük, tavasszal a nagy munkához jó erőben levő igavonó jószágra volt szükség. A tehenet még azok is jármolták, akik lovat tartottak, mert akkor egyszerre a család több tagja tudott dolgozni. Igaz, hogy akkor nem sok tejet fejhettek, de a munka időben való elvégzése visszafizette a tej kimaradt hasznát. Ahol rendszeresen igázták a tehenet, ott rendszerint külön fejőstehenet is tartottak. Ha a tehenek szép borjút neveltek, megtartották, de ha nem vált be, eladták. A tehenet tavasztól őszig a dülő földön legeltették, gyakran úgy, hogy két egymástól nem messze levő fa között egy hosszú kötelet kihúztak, a kötélre egy vaskarikát akasztottak, erre kötötték a tehén kötelét, s ameddig a kötél ért, le tudta legelni a füvet. Ha egyik helyet lekopasztotta, tovább vitték. így nem tudott kárba menni.

48 Télen a tehenet leginkább leveles csutkával tartották. Fejeskor abrakot is kapott. Téli kiegészítő takarmányként törekre répát reszeltek, erre tengeridarát öntöttek, néha moslékot is adtak ivósnak. Nyári abraknak számított a korpázott tök, amit apróra vágtak, hogy a nagy falatoktól meg ne fulladjon. A gyengén, csak csutkával telelt tehén tavaszra legyengült, s tejet nem is várhattak, rendszerint elapasztotta a tejét. A választott borjú orrára szúrókát tettek, hogy ki ne szopja a tejet. Az ilyen borjút nevezték rúgott borjúnak, mert az anyja, különösen ha megszúrta a tőgyét, elrúgta maga mellől. A tanyai ember disznót mindig sokat tartott, mint azt már korábban a számadatokból is láthattuk. Nyáron ezeknek a kitartása sem került sokba. De a valódi tanyai emberek egybehangzóan állítják, hogy bizony a disznóval elég sok baj vok mindig, mert hamar elszökött, hirtelen sok kárt csinált, s azt meg kellett fizetni; nem lehetett egy percre sem magára hagyni. Bizony sokszor kikaptak a disznóvigyázással megbízott gyerekek. A disznó őrzése mindig a legkissebb gyermek dolga volt. „Krompé termett bűvön, korpa is akadt, mikor őrettünk, ha a sajtóba olajat üttettünk, forgópogácsa is került. Nyáron híg ivóssal is megirtít, de télen mán sűrűbb moslík kellett nekik. A hasas meg fias kocáknak tengeri darát is adtunk."

49 Hizlalás Mindig csak annyi disznót hizlaltak, amennyi saját szükségletükre kellett. Inkább süldő korában vitték a vásárra, mert a hizlaláshoz sok tengeri kellett: ha arra költenek, nem győzték volna a sok jószágot tartani, s így kifizetőbb volt. A korai malac ősz elején jó pénzt hozott. Az őszi malacot ha lehetett apró korában