Komoróczy György: Városigazgatás Debrecenben 1848-ig (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 12. Debrecen, 1969)

V. A gazdálkodás rendszere

alatt a házipénztár számadásaiba kellett bevezetni. Ha a vagyonra a törvényes utód megtalálható volt, az örökség az illetékek befizetése után annak tulajdonává vált. De ha az utód nem került elő, az örökség Debrecenben teljes egészében a városra szállt, eltérőleg más városok joggyakorlatától, ahol annak egyharmadát a polgárok kapták meg. Ez a helyzet és joggyakorlat véglegessé a XVIII. sz.-ban vált. A közigazgatási jövedelmek sorába tartozott a vagyonátírásból eredő bevétel, amely az ingatlanforgalomra vezethető vissza. A XVI. sz. előtti adatok az ingatlanok cseréjére nézve ismeretlenek, de a XVI. sz.-i jegyzőkönyvi feljegyzések már bizonyítják, hogy e téren nagy forgalom zajlott le. A XVIII. sz. első negyedéig sem a házakról, sem a házhelyekről, vagy kertekről a tanácsülési jegyzőkönyveken kívül nem vezettek nyilvántartást, de 1727-től kezdve_a bevallásokat, és ingatlanterheléseket, valamint a cseréket rendszeresen és önállóan vezették. II. József rendelkezései nyomán 1784-től minden ingatlan és ingóvagyon forgalmával összefüggő ügyet a betáblázási, esetleg a bevallási, illetve az elsajátítási jegyzőkönyvekben tartottak nyilván, az ügy természetéhez igazodva. Maga az ingatlanfeljegyzés a tanács közigazgatási körébe tartozott; az ezzel kapcsolatos pénzügyi műveleteket a XVIII. sz.-tól a számvevőség bonyolította le, és az hajtotta be az ún. „betáblázási taxát". Az ingatlan forgalma után esedékes illeték alakította ki a „laudemiális taxa" fogalmát, amelyet ,,engedelempénz"-nek nevezett az egykorú magyar szóhasználat. A szenátus 1830-ban „az adás-vevés alá jött fekvő jószágoktól fizetni szokott" összegként jelölte meg ezt az illetéktípust. Ezt is a házipénztár kezelte. A büntetéspénzek a városi jövedelmek új forrását tárták fel. 1737-ben „vérbírságból, veszekedésből, és verekedésből" bevételezett a számvevőség 2.188 Ftot, amelyből 300 forintot a főbíró kapott, a többi pedig a tanácsbírók és a városi pénztár között oszlott meg. Ezt a korábbról fennmaradt elosztási kulcsot változtatta meg a királyi biztos 1774-ben amikor elrendelte, hogy az illetékekből származó jövedelmet, (mulctae) a házipénztár a jövőben teljes öszegben magának tarthatja meg. A rendelkezés utáni időben is felosztásra került a büntetéspénz, de a felosztást maga a tanácsi testület végezte. Általában a főbírót illette meg a büntetéspénz 2/5 része, a tanácsbírákat együttesen ugyancsak 2/5 hányada, míg a fennmaradó 1/5 rész a sáfár és a városgazda között oszlott meg. A közület részére a büntetéspénzből semmi sem maradt. Gyökeres változást kívánt az 1789-ben működött Klobusíczky bizottság végrehajtási ügyben, amikor javasolta, hogy a befizetett büntetéspénz egy része maradjon házi kezelésben, másik részét fordítsák a tűzipénztár gyarapítósára. Javaslatának megoldásáról nem tudunk. A katonatartással összefüggő bevételeket ugyancsak a városi pénztárak kezelték. Ilyen címen elsősorban azok a befizetések kerültek elszámolásra, amelyeket a beszállásolás alól mentesített személyek a tanácsnak megtérítettek. Miután minden polgár köteles volt kvártélyadásra, mentesítéséért váltságot fizetett. A nemesek általában megváltották a beszállásolás költségeit. A katonaság elhelyezésével cgyüttjárt a kenyér, gyertya, takarmány biztosítása is, amelynek díját a hadbiztossággal történt országos megállapodás alapján az érdekelt személy javára a város előlegezte, majd a katonai elszámolásoknál a hadipénztárral szemben az összeget levonásba helyezte.