Komoróczy György: Városigazgatás Debrecenben 1848-ig (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 12. Debrecen, 1969)

VI. A pénzfelhasználás (kiadások rendszere)

fiartozó hajdúk, élükön a hajdúőrmesterrel, valamint más ilyen természetű munkát végző személyek. Azok a tanácsnokok, akik a szenátus megbízásából valamely gazdasági tisztség felügyeletét látták el, az utóbbi feladatkör után külön illetménykiegészítésben részesültek, mint piacfelügyelő, vásárfelügyelő, levéltárosok, stb. Kiküldetés esetében a különböző időkből származó jogszabályok a kiküldetési költségeket is rögzítették már a XVI. sz. óta. Az illetményekről a XVIII. sz. második negyede óta a Szepesi Kamarának felterjesztendő önálló kimutatást kellett készíteni. Ez a „status sallariorum" elnevezésű kimutatás a későbbi illetményrendezésnél és a normálstátus ellenőrzésénél alapul szolgált. Az állami hatóságok a XVIII. sz.-tól minden esetben megkövetelték, hogy a szenátus a főkormányszék engedélye nélkül semmiféle állást se töltsön be, sőt odáig mentek, hogy megtagadták az engedély nélküli illetménykifizetéseket, vagy új állás szervezését. Az illetmények összege a gazdasági helyzet szerint időnként változott, de a kifizetés elve azonos maradt. A kimutatáson kívül 1780. decemberében II. József a tisztviselőkről személyi nyilvántartó lapok vezetését rendelte el, amely pontos és részletekre terjedő adatokat tartott nyilván. A bérgazdálkodás során megkülönböztettek a rendszeres és a rendkívüli illetményeket. A történetírói romantika korábban több monográfusnak azt a szemléletet sugallta, hogy a városi élet vezető tisztségviselői illetmény nélkül, mintegy „nobile officium"-ként látták el munkakörüket. Ez a szemlélet helytelen volt, mert a város vezetői főfoglalkozásként látták el állásukat, amely éppen elég terhet jelentett és sokszor magánvagyon kezelésétől tartotta vissza a tisztségviselőket. A fizetés tehát indokolt volt, s a már idézett 1717. évi javaslat, majd 1719. évi határozat a korábbi kifizetéseket törvényessé és kormányszékileg is jóváhagyottá minősítette. Á számadások az illetményekről minden esetben említést tettek. A rendszeres illetményeken belül két nagyobb csoport különböztethető meg: az egyik a hivatali ügykezelés hatalmi funkcionáriusai részére volt fizetendő, a másik a gazdasági ügyvitel végrehajtó szolgálatával kapcsolatos csoportból állott. Az előbbiek illetménykategóriái a XVIII. sz. óta állandósultak, míg az utóbbiak fizetése bizonyos fokig a jövedelemhez is igazodott. Az 1611. évi számadáskönyv a lelkészeket, a kántort, általában az egyházi személyeket, professzorokat a főbíró és főjegyző sorában említi. .Ha valaki szolgálat közben életét vesztette, a pénztárban maradt illetmények felvételére özvegye volt jogosult. Nyugdíjjal a XIX. sz. első negyede előtt nem találkozunk. Kétségtelenül megállapítható, hogy a különböző tisztviselők illetményei között szinte áthidalhatatlan aránytalanságok mutatkoztak. Amíg a szubalternusok alig 50-100 Ft összeget élveztek évenként, addig a vezető tisztségviselők bére minimálisan 300 Ft összeget tett ki, s ezen túlmenően más forrásokból származó kifizetésekben is részesültek a természetbeni juttatásokon kívül. A rendkívüli illetmények sorában azok a kifizetések álltak, amelyek különleges megbízatás alapján teljesített munkák tiszteletdíja fejében kerültek kiutalásra. Ilyen kiadások többször felmerültek, pl. 1739-ben, 1831-ben a pestis alkalmával, vagy valamilyen különleges feladat ellátása során. •