Komoróczy György: Városigazgatás Debrecenben 1848-ig (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 12. Debrecen, 1969)

III. A városi hatalom testületi szervei

sült az a sajátos jogi helyzet, hogy az 1361. évi bíróválasztás révén elnyerte a szabad királyi városok joghatóságát megillető ítélethozatali jogkört, viszont ugyanakkor földesúri fennhatóság alatt maradván a XVI. sz. közepéig, ezt a teljes joghatóságot nem gyakorolhatta. Habár a földesúr irányító szerepköre, mint láttuk, 1693-ig érvényben volt, gyakorlatilag a bírói vonatkozások tekintetében is a XVI. sz. II. felétől nevezhető Debrecen önállónak. Természetes ez az állapot egy olyan városnál, amely gazdasági fejlettsége folytán nemzetközileg is elismert közületként élt, ahol a termelés állapotának megfelelően a közigazgatás differenciálódott, a városi vezetőség személy szerint is tekintélyt élvezett, ahol nagyfokú volt a kultúra kisugárzása, koncentrálódott a kezdetleges kereskedelmi tőke, fejlettnek tekinthető a céhélet és minden tekintetben indokolt volt, hogy a gyakran felmerülő magánjogi keresletek a városban nyerjenek elintézést, a bűnügyek terén pedig maga a városi hatóság ítélete legyen az illetékes. A XVI. sz.-ban a pallos-joggal is rendelkező Debrecen több halálos ítéletet hozott s amíg 1560. előtt azok jóváhagyására a földesúr írásos engedélyére volt szükség, addig 1560. után ténylegesen megszűnt a földesúrhoz való fellebbezés. A helytartótanács befolyásának növekedése után, a XVIII. sz. II. felétől kezdve, minden halálos ítélethez már kormányhatósági jóváhagyás volt kívánatos. A Városi Tanács 1717-ben megszervezte a különböző bírósági tárgyalási napokat: úgynevezett tárgyaló tanácsokat: „curia"-kat alakított ki. Minden szenátor egy-egy tanácsba volt beosztva, míg a tanácsvezető bíró feladatát a város főbírája látta el, de e tisztséget időnként valamelyik tanácsosra ruházhatta át. A beosztás egy-egy évre szólt, s azzal egyidejűleg rögzítették a tárgyalási napok ütemtervét és meghatározták, hogy melyik tanácsnok melyik tanácsban tevékenykedik. A kúriák száma három volt s a tárgyalási napok egymásba kapcsolódóan január 1-től december 31-ig fonódtak össze. A tárgyalások addig tartottak egy-egy ügyben, amíg az teljes elintézést nem nyert. Ugyanannak az ügynek a további tárgyalása csak a perfelvételnél illetékes tanács részéről történhetett meg. A bíróság és a közigazgatás elválasztására irányuló törekvések az 1770-es években indultak meg, de nem valósultak meg, mert a tanácson belül mindkét ágazatban azonos személyek játszottak szerepet. A szenátus 1772. április 22-én királyi rendelet alapján rögzítette újból a bírósági szervezetet. Ez lényegében a korábbitól abban különbözött, hogy megállapította a büntetőügyi tanácsot, a polgári tanácsot, és a perenkívüli eljárás tanácsát. Néhány évtizeddel később, 1829ben, a Választott Hites Közönség soraiban merült föl az a javaslat, hogy mindenképpen el kell választani a gazdasági ügyek tanácsi személyzetét a bírósági ügyek személyzetétől s gazdasági ügyekben a döntő feladatkört a VHK-nak kellene ellátnia. Az ilyen irányú javaslatokat a tanács még a kormányhatóságok hasonló állásfoglalása után sem fogadta el s a bírósági jogkörnek a közigazgatási ügykezeléstől való elválasztása csak 1848-ban következett be azzal, hogy az igazságszolgáltatás alsófokú eljárása a város kezében maradt a főbíró elnöklete alatt s e célból 1848-ban a városi törvényszéket szervezték meg. A közigazgatási ügyeket viszont a továbbiakban a polgármester irányította. A bírói szervezet végleges kialakítása és egyúttal az ítélethozatal állami kezelésbe vétele csak a Bach-korszakban következett be, de 1861-ben megszűnt, hogy 1872-ben végérvényesen állami irányítás alá kerüljön az önkormányzati irányítás helyett. A tanácsi ügyintézés és a bírósági hivatalvezetés testületi jellegű volt: a dön-