Komoróczy György: Városigazgatás Debrecenben 1848-ig (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 12. Debrecen, 1969)

III. A városi hatalom testületi szervei

tézésének szükségessége, az ingatlanátruházások hatósági lebonyolítása, a vámszedés módjának szabályozása, a városi illetékek, a földesúri taxák, a királyi adó beszedése és elszámolása, a harmincadok kezelése mind olyan feladatokat ruháztak a városi hatóságra, amelyek feltétlenül bonyolultabbá tették az ügykezelést, a tanácson belül kialakították a felelősség rendszerét és fokozatosan megteremtették a hatósági ügyintézés feladatkörét A XVI. sz.-ban a hatósági ügyintézés elsősorban szóbeli intézkedéseken, és a testület operatív beavatkozásán alapult, de a század II. felétől kezdve folyamatosan kibontakozott az írásbeli ügyintézés rendje. Ennek az írásbeliségnek kezdetben csak a tanácsi jegyzőkönyvek voltak a lecsapódásai, de később fokozatosan szaporodtak az egyedi ügyiratok s egész gazdag levéltárat alkottak már a XVII. században. Ez a fejlődési folyamat vonta maga után, hogy amíg a XIV-XV. sz.-ban még néhány esküdtbíró is elegendő volt, addig a XVI. sz. II. felétől kezdve már egy állandó, és legkevesebb 12 főből álló testületre volt szükség a hatalmi feladatok megoldására, amelyet attól kezdve egy nagyobb közösség: a nagytanács is támogatott. A termelés differenciálódása így vonta maga után a szenátus jogkörének differenciálódását is. A XVI. sz.-tól kezdve a szenátust időnként „sedes minor"-nak nevezték; ez az elnevezés később a tanácsnak inkább bírói jogköréből eredő gyűléseire korlátozódott a megyei sedriához hasonlóan. 1693-tól kezdve a szenátus vagy a kisebb szék elnevezése következetesen érvényesült, de a bírósági és a közigazgatási feladatkör a tanácson belül szervezetileg akkor sem vált külön. Az esküdt bírók választásánál a területi elv érvényesült: a XVI-XVII. sz.-ban a két járás küldöttei közül a nagytanács választott, míg 1694-től kezdve már a kerületeket az utcák váltották fel. A szenátus elnöke a főbíró volt, aki minden tekintetben a város legfőbb méltóságát képviselte. Elnöklete alatt a szenátus zárt testületet alkotott, az üléseken - legföljebb tanácskozási joggal - meghívottak részt vehettek. Á tanácson belüli tisztségek és reszortok kialakulásával olyan személyek megválasztása is szükségessé vált, akik már nem a szenátusnak, hanem a nagytanácsnak voltak a tagjai. Az őket érintő ügyben a szenátus üléseire meghívták a javadalmi tisztviselőket is s a XVIII. sz.-tól kezdve ezek a meghívott tisztviselők a szenátus tagjaival együttesen alkották a magisztrátust. A magisztrátus kifejezés sohasem jelentette a testület tanácskozásait, hanem mindenkor szolgálati értelme volt a fogalomnak. Tagjai a végrehajtó apparátushoz tartoztak s akár a rendészet különböző ágait képviselték, akár a vásárfelügyelet, vagy a tűzrendészet körében teljesítették kötelezettségeiket, mindenkor a tanácsnak, mint testületnek megbízásából jártak el. Mindezek alapján a szenátus szervezete az alábbiak szerint tagolódott: elnöke a főbíró, tagjai az esküdtbírák, véleménynyilvánításra meghívott előadói pedig a szakágazati tisztviselők. Az utóbbiak köre folyamatosan bővült s amíg 1575-ben mindössze 4 szakágazatban választottak 2-2 személyt, addigi694-ben már 11 szakágazatnak volt két-két tisztségviselője. Természetes, hogy az ilyen nagy létszámot követelő feladatkört már nem a tanácsnokok látták el, hanem a nagytanács tagjaiból megválasztott személyek. A iuratus cívis, azaz az esküdtpolgár elnevezése szinte egyidejű a városi élet feltűnésével. Amikor még nem volt állandó nagytanács, az esküdtek a polgárság választási jogának lényegét fejezték ki. Velük szemben a „senator" kifejezés a