Juhász Imre: Gönczy Pál, a reformer pedagógus (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 11. Debrecen, 1969)

VI. Pedagógiai nézetei

Az ehhez hasonló jó tankönyvek megírását nem annyira a képzett tanárok hiánya, mint inkább a „köznyugalmat" szigorúan őrző cenzúra, valamint az egyházi iskolák feudális és humán tradíciókhoz való merev ragaszkodása akadályozta. Természetesen nem volt lebecsülhető az anyagi eszközök felekezetenkénti megosztottsága és szűkössége sem. Mindezek következtében még a reformkorban is a hazai tankönyvellátás egyenlőtlen volt. A tankönyvek kevés nemzeti szellemet sugároztak. Ilyen viszonyok között érthető, hogy fokozódott a tanárok hazafias helytállásának szerepe az iskolákban. A tanárok, különösen „A protestáns főiskolák történelemtanárainak egy része — írja Bíró Sándor — burkolt vagy nyílt formában felkarolta mind a társadalmi, mind a nemzeti haladás ügyét és tanításával tudatosan képviselte. A jobbágyság sorsa iránti részvét és együttérzés kifejlesztésével, a függetlenségi küzdelmek Habsburg-ellenes szemléletével, a magyar nyelv használatával, a szülőföld iránti szeretet elmélyítésével valójában a magyar haza és a magyar nemzet iránti hűségre nevelték tanulóikat."

112 A XIX. század első felében sajátos ellentmondás keletkezett a pedagógusok egy részének világnézete és a tankönyvek szemlélete között. A kiegyezés után a népiskolák korszerűsítésével együtt elkerülhetetlenné vált a tankönyvírás megreformálása is. Gönczy a tankönyvírás szubjektív feltételeit elemezve, egyik cikkében azt fejtegette, hogy igazán jó tankönyveket csak az tud készíteni, aki képzett és gyakorlott tanító. A tapasztalat bősége azonban önmagában véve még nem elég. Ehhez az is szükséges, hogy a külföldön jelentkező tapasztalatokat, helyes kezdeményezéseket kísérje figyelemmel a tankönyvíró, és tanuljon más országok példájából is. A tankönyvírással kapcsolatban sokszor hangsúlyozta a felelősség kérdését. Abból indult ki, hogy a tankönyv mindennap használt fontos eszköz a tanuló kezében. Tudatában volt annak, hogy a rossz tanítási módszer mellett a rossz tankönyv is hozzájárulhat a tantárgy megutálásához. Határozottan elvetette az ún. szobatudós tankönyvírói próbálkozásait. Okkal mondta: ,,.. .nálunk az iskolai könyvek írása az olyan tudósokra maradt, kik vagy soha vagy igen keveset foglalkoztak tanítással; — az olyan tudósokra, kik az iskolai könyvek készítésénél tisztán a tudomány világánál kívánnak járni, kik sem a gyermek lelki tulajdonságait nem ismerik, sem, ha ismerik, azon alant körbe, melyben a tapasztalásokat gyűjteni lehet leereszkedni nem bírnak"

113 Nézeteiben tehát ott áll a nagy igazság: a tankönyvi anyag felépítése ne kövesse mereven a tudomány logikáját. Nem értékelte az olyan tankönyveket sem, melyek csupán a „rendszeres tudományok íz és bűz nélküli" rövid kivonatai. Véleménye szerint az igazi tankönyvek „szigorú pedagógiai elvek" szerint készülnek, és nem nélkülözik a tanulók „értelmi fejlettsége és fölfogásához" való alkalmazkodást. A jó tankönyv szemléletes, és okvetlenül felkelti a tanulók érdeklődését. A múlt század hatvanas éveiben tankönyvírói közösség felállítását javasolta. A bizottság a különböző tantárgyak számára összehangoltan írt volna tankönyveket. Az összhangot biztosító főbb elvek közül leginkább a fokozatosságot és a módszerességet emelte ki. Megtartotta ugyan a felekezetek korábbi tankönyvkiadói jogát, de a közvetlen állami felügyelet alatt álló népiskolákkal kapcsolatban már így foglal állást : „...tankönyvek készítésére s olcsó kiállítására a kormány hatalmaztatik fel, mely ezeket belátása szerint megbízás vagy pályázat útján tanítói testületek véleményének időnkénti meghallgatásával állítja ki. . . "

n4 Az állami könyvkiadás szükségességének gondolatáig tehát eljutott. De egységes