Juhász Imre: Gönczy Pál, a reformer pedagógus (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 11. Debrecen, 1969)

V. Gönczy a tanítóról és képzéséről

ha jól dolgozik, nem szabad indokolatlanul elmozdítani helyéről. Az igazgató olyan személy, akinek szelleme kihat az egész tanári kar működésére. A tanítóságtól sokat követelt. Igényességét azonban mindig kiegészítette fokozott megbecsülésük. Ezt kell keresnünk abban a nézetében, amely szerint a felsőbb utasítás csak a fő elveit rögzítse a tanítás és a nevelés tevékenységének. A kisebb kérdésekben: „. . .hagyjuk meg a szabad gondolkodást és tevést tanítóinknak."

69 A tanítóságtól elvárta a felülről kitűzött célok megvalósítását, de a kezdeményezés lehetőségét is biztosítani igyekezett számukra. Gönczy korában, amikor a közoktatás megreformálása volt napirenden, különösen szerencsés ez a törekvés. Célkitűzéseiben saját élettapasztalata is vezérelhette. írásaiban gyakran hangsúlyozta: „becsüljük meg a tanítót". A fokozott megbecsülésen nemcsak az erkölcsi elismerésüket értette, hanem anyagi helyzetükön való sürgős javítást is. Korábbi életéből jól ismerte a néptanítók közmondásos szegénységét. Sokszor ment ez ügyszeretetük, hivatásbeli kötelességük teljesítésének rovására is. Többször említette: ,,. . .a megélhetés gyakran parancsolja a falusi tanítónak, hogy hagyja abba iskolai munkáját és lásson gazdasága után."

70 Abban az időben az egyház számos lealacsonyító feladat elvégzésére is felhasználta nyomorgó tanítóját. Gönczy Pál úgy látta, hogy a tanítói pályán — más pályákkal összevetve — nincs „csillogó czim", anyagilag gondtalan élet, „itt nincs más jutalom, csupán lelki, az öntudat jutalma van". Minisztériumi tisztviselőként is sokat törődött a tanítók anyagi helyzetének megjavításával. Gyakran tett személyes lépéseket javadalmazásuk érdekében. Meghallgatta panaszaikat ezen a téren is. Elve volt, hogy a tanítóság fizetése legyen elegendő a nyugodt megélhetéshez. Az 1868-as népiskolai törvényjavaslat tárgyalásánál lelkes támogatója a fizetési minimum megállapításának, sőt azt magasabb összegben szerette volna biztosítani. A törvény 300 forintban állapította meg a tanítók fizetési minimumát. A valóságban a pedagógusok jelentős hányada még ezt a csekély összeget sem kapta meg. Szabolcs megyében például az 1870-es években 428 tanító közül 220 a meghatározott fizetési minimumnál „tetemesen kisebb díjazásban" részesült. A tanítóság anyagi helyzetével az 1868-as népiskolai törvény életbeléptetése után sem volt megelégedve. 1870/71-ben a hazai közoktatás állapotáról írott minisztériumi jelentésében rámutatott arra, hogy a tanítóhiány jelentős akadálya a népnevelés fejlődésének. S nézete szerint a probléma megoldására a közeli jövőben nincs is mód. „Es ennek okát — írja — abban lehet feltalálni, hogy a tanítók általában igen csekély díjban részesülnek, s többnyire még azon kevés fizetésöket is nagy nehezen fizetik meg, vagy néha meg sem fizetik; továbbá, hogy elnyomorodás vagy tehetetlenségre jutás életök, haláluk esetén özvegyeik és árváik nyugdíjjal nincsenek biztosítva."

71 Bár kilépett a tanítók soraiból mégsem lett hűtlen hozzájuk. Erdekük védelmében nem elégedett meg részleges eredményekkel. Több helyen hangsúlyozta, hogy nyugdíjazás nélkül a pedagógusok fizetésének felemelése „csak fellépés lenne". Közvetve vagy közvetlenül neki is része lehetett abban, hogy az 1870-es években több törvényt hoztak a tanítók anyagi érdekeinek védelmében. Az 1875. évi XXXII. tc. a tanítók nyugaíjazásáról, az 1876. évi VI. tc. a tanítói fizetések ügyében intézkedett. Igyekezett megszüntetni az e téren jelentkező visszaéléseket. A kortársak véleménye szerint az árvák, özvegyek és tanítók nagy támogatója volt. Elete vége felé méltán mondhatta, hogy „segélyre szorult vagy ül*