Juhász Imre: Gönczy Pál, a reformer pedagógus (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 11. Debrecen, 1969)

II. Gönczy, a mezei gazda

Akkoriban mindenki emlékezett még a Duna 1850. évi pusztító áradásaira vagy Erdély és a Felvidék 1852-es árvizeire. Gönczy Pál örömmel üdvözölte az áradások megszüntetését, a végeláthatatlan nádasok felszámolását. Gyakran hangsúlyozta, hogy e téren még nagy feladatok állanak az ország előtt, hisz a Fertő-tó, az Ecsedi-láp, a Szernye-mocsár valóságos vízibirodalmak. Fontosnak látta a csatornák építését is. Meggyőződése szerint csak ezzel lehet megmenteni az egyes vidékeket „ama nyomortól", amely aszályok következtében sújtja a parasztságot. így írt: „Mihelyt pedig annyira haladt elő a posványok kiszárítása, hogy a volt mocsárok lapályai termő terekké alakultak, azonnal a Tiszából a mellék folyókba, s a mellék folyókból a Tiszába vezető csatornákat kell közös erővel építeni, melyeknek ezer felé elágazó ereinél fogva az egész környéket könnyen meg lehessen öntözni."

35 Az aszályok elleni küzdelemben a csatornahálózaton kívül a fásításnak is nagy jelentőséget tulajdonított. Szerinte csak az említett két tényező pótolhatja azt a vízgőz-veszteséget, amivel a mocsári növényzet kipusztulása jár. Ezért mondta, hogy a csatornázás mellett tegyük „közszellemmé a faültetést". Ettől függ az Alföld jövője. A fásítás sikere érdekében igen lényegesnek tartotta a fafajták szakszerű kiválasztását. Ennél a földterület fekvéséből indult ki. A mély lapályokon legmegfelelőbbnek tartotta a fűz, a nyár és az égerfát, az emelkedettebb helyekre a kőrist, akácot és a juharfát ajánlotta. A magasabb fekvésű földeket eper- és gyümölcsfákkal kívánta beültetni. A feladatok tisztázása mellett figyelme kiterjedt a megoldás módjára is. Ebből a célból a községi faiskolák létesítését javasolta. Minden község szakítson ki néhány hold földet a közlegelőből, s kerítse is körül. A faiskola gondját bízzák egy arra érdemes kertészre. Vitába szállt azokkal, akik szerint az alföldi falvakban nincs facsemeték neveléséhez értő ember. Erről így ír : „En az Alföldön nőttem fel, jól ismerem az ottani nép ügyességét, tudom, hogy nincs helység, melynek szőlős kertje s egyben — dicséretére e népnek számos gyümölcsfái ne volnának; az sem ismeretlen előttem, hogy ezen gyümölcsfákat magok a lakosok, mondhatni kedvtelésből szaporítgatják és nemesítgetik ; azt is tudja az alföldi helységekben és városokban mindenki, hogy a nép legalsó osztályából kerül ki akárhány jóravaló becsületes és ügyes szőlőmíves és fatenyésztő egyén, kik egész életöket vagy magánosok, vagy a község szolgálatában, mint csőszök, szőlőmívesek és fatenyésztők töltik."

36 A fásítás érdekében az iskolák mellett is fanevelő kert felállítását tervezte. A kertet az iskolák apró polgárai gondoznák egy-egy „életrevaló tanító" vezetésével. Számára ez mindenkelőtt nevelési tényező. Eredményeként a felnövekvő nemzedék, kikerülve az iskolából, nem pusztítja a facsemetéket. Meggyőzően hirdette, hogy a faültetés hasznosságáról fel kell világosítani az embereket. S a nép ,,. . .mihelyt látja, hogy a fát nemcsak szőlős kertekben, hanem mezőkön is a nélkül, hogy vetéseiknek kárt tennének hasznosan lehet nevelni; mihelyt a nagyobb rész megbarátkozik a faültetés gyönyörű és hasznos foglalatosságával: megszűnik azonnal minden előítélet, melyet a restség kimentése akasztott a szegény fák nyakába, mint a milyen a pusztító verebek szaporodása stb. ; megszűnik azon kegyetlenség, mely az ültetéseket egyszer-máskor kajánul tönkre kívánta tenni."

37 A faültetésen kívül a szőlő- és dinnyetermesztésnek is lelkes híve volt. Sikerrel kísérletezett azokkal a dinnyefajtákkal, amelyeket Vámbéry Ármin hozott az Aral-tó vidékéről. Munkájáról az újságok hasábjain számolt be, hogy tapasz-