Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Perjés Géza: A hajdúkutatás jelentősége

előnye, hogy lényegénél fogva minden társadalmi, gazdasági és fegyvertechnikai változáshoz alkalmazkodik és a mindenkori technika mellett adott fegyverzet legjobb kihasználását biztosítja, továbbá, hogy megtanítása pusztán idő, pénz és szervezés kérdése, hiszen a tömegre alapozott harcmód lévén, különösebb egyéni kvalitásokat nem kíván meg. A harcrend és a harci eljárás kiszámított szabályossága, rendezettsége és áttekinthetősége az egyén teljes alávetettsége, észrevétlen beilleszkedése a zártan harcoló tömegbe az egyéni kezdeményezésnek alig juttat teret, viszont felmérhetetlen jelentősége van lélektani szempontból, amennyiben olyan belső kohéziót kölcsönöz az egységnek, amely fegyelmez, kényszerít, de ugyanakkor a harc forgatagában nyugtatóan is hat, tehát segít! Ez magyarázza az egyébként minden morális alapot nélkülöző, sok tekintetben fékezhetetlen, lázadásra könnyen hajló nyugati zsoldos csapatok kitűnő harci t el j esítmény eit. A taktika harmadik típusa a civilizáció fokára emelkedett társadalmaknál találkozhatunk, amikor valamilyen különleges helyzetben — parasztháborúkban, forradalmakban, partizán harcokban, határvédelemben — a társadalomra jellemző hadszervezet és harcmód alkalmazására nincs lehetőség. A parasztháborúk és a forradalmak taktikája alapvetően ösztönös, spontán taktika, amely a tömegek lelkesültsége és a körülmények szerencsés összejátszása következtében ideig-óráig sikerre vezethet, végülis azonban alul marad a reguláris csapatok zárt csapatok taktikájával szemben. Menthetetlenül halálra van ítélve annak a parasztháborúnak és forradalomnak az ügye, amelynek hadserege nem képes a legrövidebb időn belül elsajátítani a reguláris harci eljárásokat, vagy éppen azokat felülmúló harcmódot kialakítania, amint ez a huszitáknál és a francia forradalomban történt. Másként alakul a taktika a partizán harcokban és a határvédelemben. Miután sem az egyiknek, sem a másiknak nem az a célja, hogy a döntést kivívja, a reguláris taktika alkalmazása nemcsak céltalan, de kimondottan veszélyes is lenne. A harc súlya itt a kis egységek váratlan, gyors, és rendszerint — különösen a partizán harcokban — igen rövid lélegzetű, meglepetésszerű akcióin van. Viszont alapvető különbség van a partizánok és a határőr csapatok taktikája között, amennyiben az előbbiek reguláris csapatok ellen harcolnak, az utóbbiak viszont legtöbbször hasonló rendeltetésű és hasonló taktikát alkalmazó határőr csapatokkal, továbbá az, hogy a partizán harc rendszerint alkalmi, rövid ideig tartó harc, a határvédelem viszont több nemzedék életét kitöltő hivatás, mesterség, amely valódi szaktudást, nemzedékek felhalmozódó tapasztalalát kívánja meg. A határvédelmi harc megtaníthatatlan, bele kell születni, épp ezért nem mindenki alkalmas rá, partizán viszont bárki lehet, akinek a szíve és az esze helyén van. A határvédelmi harcok portyázó taktikájában a mozgás dominál, a tűznek és a lökésnek csak alárendelt jelentősége van, ami alig is lehetne másként, hiszen harci alakzataik lazasága sem a szervezett tüzet, sem pedig az összefogott lökést nem engedi meg. Viszont éppen a zárt alakzat hiánya miatt a határőr csapatok belső kohéziója igen csekély és ezért a legkisebb balsiker is könnyen pánikot okozhat. Mindezen okok következtében olyan esetekben, amikor a határőröket reguláris hadseregbe osztják be, ott soha nem lehetnek a döntés eszközei, hanem, mint könnyű csapatok felderítenek, biztosítanak, üldözik a már megvert ellenséget és fedezik a hadsereg visszavonulását, ezenfelül az ő feladatuk minden gyorsaságot kívánó meglepő vállalkozás. Tulajdonképpen tehát a reguláris