Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Nagy Sándor: A Hajdúkerület büntetőbíráskodása a XVIII. században

vetését, a törvényszék a periratokban rögzített bizonyítékokra, a perbeli szóváltásokra és az ülésen jelen levő védő felszólalására is figyelemmel meghozta az ítéletet.

49

. Ha a vádlott visszavonta nyomozati beismerő vallomását, s a törvényszék úgy találta, hogy még további bizonyítékokra van szükség, a tárgyalást elnapolta a következő ülésszakra, amelyet már másik hajdúvárosban tartottak, s a két ülés közötti időben a nótáriusok újabb tanúkat hallgattak ki, a vádló és védő pedig további perbeli szóváltásokat jegyzett be.

50 Feltűnően sok vádlott vett igénybe védőt, de akkor sem került hátrányosabb helyzetbe, ha saját maga látta el védelmét, mert a tárgyaláson is részletesen elmondhatta védekezését. Eljárásjogi alapelv volt, hogy vagyon elleni bűncselekmények esetén az ítéletben rendelkeztek a kár megtéríttetése iránt is.

51 Ugyanazért a cselekményért ismételt eljárásnak nem volt helye, tehát alkalmazták a ne bis idem elvet.

52 A rabságban — mai kifejezéssel előzetes letartóztatásban — eltöltött időt rendszerint beszámították a kiszabott szabadságvesztésbe. Testi büntetés esetén is figyelembe vették a hosszabb ideig tartott rabságot, s ilyenkor a pálcaütések számát mérsékelték vagy több egyenlő részletben rendelték végrehajtani.

53 A letartóztatásból az ítélet meghozatala előtt csak két személy kezességlevele alapján lehetett szabadulni. A kezeseknek jelentős összeg megfizetésének terhe alatt kötelezettséget kellett vállalniuk arra, hogy a szabadlábra helyezett vádlottat a törvényszék kívánságára bármikor előállítják.

54 Ha a kerület elsőfokon járt el, az ügyek többségében 2—3 hónap alatt ítéletet hoztak, az ülésszak egy-egy napján 3—4 ügyet is elintéztek.

55 Ha másodfokon jártak el, az időtartam már hosszabb volt, az eljárás megindításától 1—2 év is eltelt a fellebbviteli ítélet meghozataláig. A direktorális székhez megfellebbezett ügyekben nem ritkán 6—7 év telt el, amíg ott is meghozták az ítéletet és az ügy jogerősen befejeződött.

56 A kerület a másodfokú eljárásban az elsőfokú ítéletet vagy helybenhagyta, vagy a büntetés mértékét megváltoztatta, vagy a vádlottat felmentette, ha pedig az ügyet nem találta elbírálásra alkalmasnak, az iratokat visszaküldte az elsőfokon eljárt városhoz azzal az utasítással, hogy az érdemi ítélet meghozatalához milyen további bizonyítékokat kell beszerezni.

57 Az ítéleteket írásba foglalták. Röviden és tömören megállapították, hogy a vádlott mit követett el, ezt milyen bizonyítékok igazolják, felsorolták a javára és terhére figyelembe vett enyhítő és súlyosító körülményeket, s végül megjelölték a büntetés mértékét. A büntetés kiszabásánál nem hivatkoztak törvényekre. Ez logikus is volt, mert rendszerint mellőzték a törvényben előírt halálbüntetés kiszabását, s ezt akként juttatták kifejezésre, hogy vádlottat „a rendes büntetés alól felmentették" s meghatározták az ehelyett alkalmazott büntetés nemét és mértékét. Az a tény, hogy a vádlók és védők gyakran utaltak a vonatkozó törvényekre és ítélkezési gyakorlatra, azt bizonyítja, hogy a vádat és védelmet a joghoz értő, azzal élethivatásszerűen foglalkozó személyek látták el. Az ítéletek logikus indokolása — miként erre alább még visszatérünk — arra mutat, hogy bár a kerület tanácsából nem alakult külön bírói testület, a tanács tagjainak többsége feltétlenül járatos volt a büntető jogszolgáltatásra vonatkozó szabályokban és ítélkezési gyakorlatban. ÍTÉLKEZÉSI GYAKORLAT Mint minden feudáliskori társadalomban, a lopás rendes büntetése a kerületben is halál volt. A lopáson azt a bűncselekményt értették, amit ma is értünk. A tettesen kívül a felbujtót vád nélkül is megbüntették. A vádelv nem érvényesült következetesen, mert ha az derültki,hogy a vádlotton kívül másnak is szerepe