Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Balogh István: A hajdúk a XVIII. században

Maga a nép által való közvetlen választás ténye azonban már nem volt elég ahhoz, hogy a magisztrátus és a nép közötti feszültséget feloldja. Az 1712-ből származó statútum inti az elöljáróságot, „hogy az alatta valókat illő becsületben tartsa, ne mocskolja, ne szidalmazza, annyival is inkább bottal, fegyverrel ne büntesse. . . Amely ügyes-bajos ember,vagy szegény vagy boldogtalan, ügyben és bajban pecsétért és oltalomért folyamodik, az igaz ügyes-bajos ártatlant igazsága és kötelessége szerint oltalmazza. Mind szegénynek, boldognak, úton-vízen járónak panaszló és egyéb instantiás beszédeket meghallgasson és mindent tehetsége szerint jó válasszal bocsásson el, akinek igazságát ismeri." (Hböszörmény Prot. A. 1712:18—19.) Sajátos keverék ez a XVIII. századi hajdúvárosi társadalom, megtalálható benne a civis társadalom patrícius rétegződése, a hivatalszervezet örökletessége és a feudalizmus számos vonása. A város vezetését örökletes módon néhány család tartja a kezében, a szenátus és a választott hites közönség nagy része egymással rokon jómódú családokból áll, a hadnagyság sem sokat változik azzal, ha a 2—3 család váltja magát benne. Ezek mellett azonban ott élnek a hajdúhazafiak országos nemességet szerzett tagjai is, nemesi életeszmények szerint, amelyet hamarosan érvényesíteni is szeretnének. A nemesek a XVIII. század vége óta külön jogokat kezdenek maguknak vindikálni a plebs, a populus ellenében. Ez utóbbi pedig mindinkább hangoztatni kezdi a népgyűlésnek a Szent György napi tisztújítások alkalmából az egész város népe részvételjogának elismertetését. Nagyrészt eredmény nélkül, mert a városvezetés arisztokratikus jellege a század végére már megrendíthetetlen; ezen az sem változtat sokat, hogy a 12—18 tagú szenátus mellé, nagyobb hatáskör nélkül minden városban egy 32—40 tagú választott hites közönséget állítanak. Mind a szenátus, mind pedig a választott hites közönség a birtokosokból áll és önmagát egészíti ki. Az egymásnak feszülő gazdasági és társadalmi ellentétek időnként — mint mondottuk — véres zavargásokban robbantak ki. A hajdúvárosok közösségében a XVIII. században az egykori egyenlőség még elevenen ható erő, az autonómia gyökerei sem sorvadtak még el, éppen ezért nehezen kormányozható társadalom ez. Feudális társadalmi környezetben e mozgalmak azonban legfeljebb az érintett közösségben verhettek nagyobb hullámokat; egymással sem állottak mindig kapcsolatban. A hajdúöntudat — alighanem ezeknek a következményeként — éppen a XVIII. században erősödött meg. A hajdúk jogállása, az önkormányzat, a viszonylagos egyenlőség fikciója a jobbágyfalvak népéhez viszonyítva mégiscsak többletet jelentett. Az autonómia lehetővé tette a közösség kulturális önkifejtését, az egyház és iskola műveltségterjesztő hatása itt mérhetetlenül nagyobb, mint a jobbágyfalvakban. A hajdúvárosok XVIII. századi története nem csak arra példa, hogy egy paraszti közösség a feudális társadalmi rendben viszonylagos autonómia birtokában milyen teljesítményre lett volna képes, de arra is, hogy még a közjogilag biztosított társadalmi szabadság sem védte meg az egész társadalomra jellemző átalakulástól. A hajdúvárosok társadalma a XVIII. században kétarcú; a szabad paraszti társadalomra és rendi társadalomra jellemző jegyek egyaránt felismerhetők rajta. Ezeknek a jegyeknek jelentkezési formái azonban csupán halvány körvonalakban ismeretesek mindmáig és felderítésük méltó feladat lehetne a meginduló modern szemléletű kutatás számára.