Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)
Balogh István: A hajdúk a XVIII. században
a magatartás volt a döntő tényező. Az elköltözötteket engedelmes és jobbágyszolgálathoz szokott betelepülők váltották fel. A megmaradt hat hajdúvárosnak sem kevés aggodalmat okozott Szabolcs megye évtizedeken keresztül megújuló törekvése, a városoknak megyei joghatóság alá hajtására. Ezek azonban mégis csak nyertek valamiféle védelmet a kamara részéről, amely a megmaradottakat „peculium régium-nak" tekintette és főleg adózási szempontból ragaszkodott hozzájuk. Az említett 1715. évi törvényre hivatkozva Szabolcs megye évtizedeken át különböző beadványokkal ostromolta a kormányhatóságokat. Az 1728-ban beadott véleményes jelentésében részletesen meg is indokolta álláspontját. A hajdúvárosok fennállása mind a törvényekkel, mind pedig a való élettel ellenkezik, mert ezeket annak idejében a török elleni védelem szüksége hozta létre, akkor személyenkénti katonáskodásra voltak kötelezve. A császári fegyverek győzelme következtében a hajdiík e kötelezettsége gyakorlatilag megszűnt, így érvényét veszítette a szabadságuk is. A hajdúvárosok lakói már nem katonák, hanem szántóvető parasztok, különleges jogállásuk a jobbágyterheket viselő parasztság számára állandó nyugtalanság forrása. Különben számos nemes is lakik köztük, akik a nemességre háramló terhek nélkül olyan szabadságot élveznek, amellyel a megyebeli nemesek nem rendelkeznek. (NYÁL. Acta pol. Fasc. 28. no. 62. 1728.) Az összes fórumok előtt szabályosan lefolytatott perben, a tanúvallatások befejezése után az 1729:8 tc. úgy rendelkezett, hogy a hajdúk jogállásáról a király legközelebbi jövőben fog dönteni. A döntés azonban egyre késett, ebben nyilván része van a hajdúvárosok komoly anyagi áldozatainak, a legfelső kormányhatóságok tagjai részére juttatott „discretióknak" is —, az 1741:63 tc. pedig egyelőre hallgatólag elismerte az egykori katonakötelezettségüket és az ebből következő szabad jogállásukat. A végérvényes döntést az 1741-ben kitört örökösödési és az 1756-ban kiújult hétéves háborúban való áldozatvállalásuk révén tudták elnyerni. A hat hajdúváros ugyanis mindkét esetben vállalta, hogy 400—400 lovast állít ki teljes felszereléssel, abban a reménységben, hogy városok ősi határa a kamara részére történő évi census fizetésétől, a lakók pedig személy szerint a terhes porciózástól, a hadiadó fizetésétől megszabadulnak és személyes szabadságot nyernek az eddigi kollektív szabadság helyett. A felszereléshez való hozzájárulást kinek kinek „facultásához" képest vetették ki, a kivetés alapja a belső telek, a szántóföld, a munkaképes családtagok száma és az állatállomány volt. Az 1757-ben hozott statútum szerint ,,akik a lakosok közül nem akarnak concurrálni, azok a magok portiojokat először megfizetvén, a városból kihajtassanak és soha be ne bocsáttassanak. Ha pedig közakaratból valamely idegent kívánnának befogadni, az olyatén jövevény ember 40 rhftokat tegyen le, aztán élhessen a város privilégiumával. Hasonlóképpen akik szolgaságból vagy akarminémü pásztorságból le akarnák magokat tenni, tartozzanak az előrebocsátottak szerint meghatározott summát letenni és azzal magokat concivitáltatni." (Hszoboszló Prot. pol. 1744. szept. 17. Hajdúnánás Prot. pol. I. 1757. Jan. 29.) Ez a kétszeri kivetés, illetve hozzájárulás volt a hajdúvárosi társadalomba való felvétel alapja száz éven keresztül; a földközösség felbomlása után a határbeli haszonvételekben való részesülés jogcíme, végső következményeiben pedig a polgári korszak bekövetkeztéig a társadalmi rétegződés alapja. II. Szabolcs vármegye, a hajdúk jogállása feletti vitában a lényeget tekintve helyesen érvelt, mert a hajdűvárosok népe ekkorra már inkább csak közigazgatá-