Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Rácz István: Hajdútelepítések- és kiváltságolások

tilalomfát. A hajdúk a szökött jobbágyok kiadásáról szóló törvényes rendelkezéseknek legtöbbször egyáltalán nem, vagy csak húzódozva tettek eleget. S minthogy a hajdúvárosok felett való közigazgatási és igazságszolgáltatási joghatóságot biztosító 1618. évi törvénynek Szabolcs megye nem tudott érvényt szerezni, a szökött jobbágyokat sem nyerhette vissza. Szabolcs megye a szökött jobbágyokon kívül, sokszor az értük folytatott küzdelemmel párhuzamosan, a hajdúvárosok megadóztatásáért is elkeseredett harcot vívott. A szabolcsi kiváltságolt hajdúvárosok Bocskai és az utána következő erdélyi fejedelmek jóvoltából teljes adómentességet élveztek s privilégiumaikat a magyar királyok is többször megerősítették. Egyedüli állami adókötelezettségnek tekinthető szolgáltatásuk a katonáskodás volt. Szabolcs megye már 1666-tól többször kísérletet tett a hajdúvárosok megadóztatására, azonban az uralkodó segítségével e nemesi adóztatási törekvést el tudták hárítani.

27 Amíg a hajdúvárosok Szabolcs megye adóztatási szándékának hosszabb ideig ellent tudtak állni, a bécsi udvar 1685-ben szinte egyik napról a másikra „mintha csupa közönséges emberek volnának, mindenféle teher hordozásokra" kötelezte őket. A katonáskodás mellett termény-, munka- és pénzszolgáltatásokat is teljesíteniök kellett, sőt a korabeli adórendszernek megfelelően a katonatartás kötelezettsége is rájuk nehezedett. Ez tehát azt jelentette, hogy a XVII. század végére és a XVIII. század elejére a hét hajdúváros eredeti kiváltsága jelentékeny csorbát szenvedett. Előzőleg a XVII. században ugyan a katonáskodás időnként nehéz terhet jelentett a hajdúk számára, ezt azonban most a pénzbeni adózás terhe sokszorosan felülmúlta. S minél inkább csökkent a lakosság száma, annál inkább növekedett az egy főre eső adóösszeg. Földesúri és egyházi adófizetésre azonban ezután sem kötelezték a hajdúvárosokat, nem kerültek földesúri joghatóság alá, s így még mindig jóval emelkedettebb gazdasági-társadalmi viszonyok között élhettek, mint a jobbágyság, különösen amikor népességük a Rákóczi-szabadságharc után újból feltöltődött. A hét hajdúváros közül a XVIII. század elején egyedül Polgár vesztette el kiváltságát. Polgár és Szentmargita eredetileg az egri káptalan tulajdona volt.

28 A hajdúk egy része tehát egyházi birtokra szállott s birtokbaiktatásuknak az egri káptalan ellene is mondott. A káptalan és a hajdúk között évszázados per keletkezett,

29 míg végül is az 1715 :95. tc. végérvényesen visszaadatta Polgárt és Szentmargitát (ez utóbbi helyre nem is telepedtek le) a káptalannak. A 20 bihari hajdúváros 1660-tól török fennhatóság alá került s ez kiváltságuk megszűnésével s a lakosság nagymérvű pusztulásával járt együtt. A török hódoltság felszámolása után ugyan megkísérelték hajdúszabadságukat visszaállítani, kiváltságaikat azonban a király nem erősítette meg és a kamara e 20 várost most minden további nélkül elfoglalta a maga számára, ami egyet jelentett a feudális alávetéssel. Kevés sikerrel tudtak a nemesek nyomásának ellenállni a XVII. század másodikfelében a magánföldesúri hajdútelepülések is. A nemesi társadalom — miként a XVI. században — most is a hajdúellenes törvények egész sorát szövegezte meg, amelyek arra voltak hivatva, hogy a magánföld esiíri hajdúkat jobbágy állapotba süllyesszék vissza. A korabeli törvénycikkekből az tűnik ki, hogy a nemesek egyáltalán nem akarták elismerni a földesúri kiváltságolás jogosságát, a magánföldesúri hajdútelepüléseket „állítólagos"-nak, sőt egyenesen „visszaéléseknek" tekintették. Az országgyűléseken ugyan egymás után fogalmazták meg a földesúri hajdútelepítéseket tiltó törvényeket, így 1609, 1635, 1647, 1649-ben, ennek ellenére tovább gyarapodott e hajdútelepítések száma. Aligha tévedünk, amikor