Módy György szerk.: A hajdúk a magyar történelemben (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 10. Debrecen, 1969)

Rácz István: Hajdútelepítések- és kiváltságolások

mindenféle földesúri és egyházi feudális szolgáltatás alól mindkét ágon, örököseivel együtt, minden időre felmentést nyert; a kiváltságlevél szerint nemességet kapott, de nemessége helyi jellegű volt. Kiváltságaikat az országos nemesekétől eltérően nem személyenként gyakorolták, hanem együttesen, a hajdúvárosok árkain belül. A hajdúk egyenkénti nemesi joga országosan később sem fejlődhetett ki s így nem olvadtak fel a megyei nemesség népes táborában, külön közösségekben éltek. Bocskai azonban nemcsak kiváltságlevelet adott hajdúkatonái számára, letelepítésükről is gondoskodott: Kalló városát, Nánást, Dorogot, Hadházt, Vámospércset, Szoboszlót, valamint Varjas, Sima, Vid pusztákat jelölte ki a kiváltságoltak szálláshelyéül, nekik ajándékozva örök tulajdonul a nevezett helységeket határaikkal együtt. A hajdiík kiváltságolásuk fejében Bocskainak és utódainak katonai szolgálatot teljesítettek. Azt, hogy a telepítés gondolata kitől származott, ez idő szerint még nem tudjuk eldönteni. Történeti jelentősége azonban kétségtelen. Bocskai a kiváltságolással és telepítéssel az ország akkori legértékesebb katonaelemét megmentette a pusztulástól. Telekre ültetésükkel a hajdúszabadság legmagasabb formáját törvényesítette s ezzel egy új szabadparaszti réteg fejlődésének vetette meg az alapját. Jobbágynemesítések a parasztság jobbmódú rétegéből már a XVI. században is előfordultak, de egyszerre ilyen — többnyire nincstelen — tömegnek a földesúri hatalom alól való felszabadítására és szabad földdel való ellátására még nem volt példa s érthető módon a mozdulatlannak eddig sem nevezhető jobbágytársadalomban minden eddiginél nagyobb mozgást idézett elő. A hajdúszabadság a XVI. században is ismert fogalom volt már, de akkor még tulajdonképpen azt jelentette, hogy a katonáskodó foglalkozást folytató szökött jobbágy a földesúri fennhatóság alól mentesült. Bocskai a hajdúszabadságnak fentebb ismertetett kritériumait teremtette meg és most már a jobbágyság egy része ennek megszerzésére törekedett. Az új hajdúszabadság-fogalom vált — Bocskai szándéka ellenére — az egész XVII. század folyamán, sőt még II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején is a jobbágytársadalom egyik fő antifeudális ideológiájává. Bocskai kiváltságolásának és birtokadományozásának jelentőségét még az sem homályosíthatja el, ha tudjuk, hogy hajdúkatonáit nem az ősi családi, hanem a függetlenségi harc folyamán szerzett birtokaira telepítette, és hogy privilégizálásánál bizonyos kényszerhelyzet is közrejátszott. Többek között köztudomású, hogy a hajdúk valósággal kényszerítették Bocskait a kiváltságolásra s azokat anyagi és politikai nehézségek következtében csak úgy tudta állandó zsoldosként szolgálatába fogadni, hogy katonáskodásuk fejében nem pénzben fizetett zsoldot, hanem földet adományozott. Ez egyébként így volt a török szpáhik, a lengyelországi és oroszországi kozákok és nem utolsósorban a magyarországi végvári katonák esetében is. A hajdúk letelepedése a Bocskai által kijelölt helyekre a fejedelem életében már nem valósult meg, az 1607/08. évi felkelés idején és után pedig a kiváltságolás módosult is. A kiváltságolt helyek száma Polgárral és Szentmargitával tovább bővült,

7 a kallói hajdúk pedig 1609-ben Böszörménybe költöztek át.

8 Dorog fejedelmi kiváltságolásának csak a XVII. század negyedik évtizedében tudott érvényt szerezni.

9 így 1632-re szilárdult meg annak a hét hajdúvárosnak a szabadsága, amelynek alapjait még Bocskai vetette meg, s amelynek kiváltságait a bécsi udvar is elismerte. A történeti köztudat a fenti kiváltságolásokon kívül az erdélyi fejedelemség földjén még Szalonta, Ürögd, Szentmárton, Tamási, Harsány, Kőrösszeg, Ko-