Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)
VI. Társadalmi helyzet
A hajdúvárosokban élő családok számára az 1660—1670-es években is csak következtetni tudunk. Rápóti Pap Mihály 1663—69 között Nánáson volt lelkipásztor. Bevallása szerint: 422 családfő volt a felekezetében. 213 1674-ben már Böszörményben élt. Nem tudta pontosan „anditorainak" a számát, de véleménye szerint a városban levő 21 tizedben egyenként 15, 18, 20, 25 „bokor" ember lakhatott. Ha középarányosként 20 családot számolunk, Böszörményben az 1670-es években 400—420 család élhetett. Pinxner A. külföldi utazó 1693-ban keresztülutazott Böszörményen. Feljegyezte: „Debrecen után következik Böszörmény, elég nagy falu, hajdan 300 lakosa volt, jelenleg 100, ezután Nánás jelentékeny város, a házak vályogból építvék..." 214 A két időpont közötti létszám különbséget a katonai eseményekkel megmagyarázhatjuk. 1677-ben a szoboszlói magistrátus zálogba vette 1000 forintért a Kis-szoboszlói földet. 215 A zálogösszeg kifizetéséhez minden gazdának 3 forint 30 dénárt kellett volna fizetnie. Tehát Szoboszlón kb. 300 család lakott. A kisebb hajdúvárosok létszámára vonatkozóan csak Hadházról van adatunk Rápóti jóvoltából. Itt az 1670-es években — hét tizedben — kb. 110 család élhetett. 216 A lakosság létszáma 1660 után végzetesen megcsappant. Az 1670-es években már aligha haladhatta meg a hat hajdúváros hajdúkiváltsággal, telekkel bíró családfőinek száma az 1500-at. A csökkenési folyamat azonban nem állt meg a század végén sem. 2. A lakosság számának alakulása a XVIII. század elején A XVII. század második felétől Franciaország hegemóniája azzal fenyegette a Habsburg birodalmat, hogy másodrendű hatalommá válik Európában. A Habsburgoknak tehát életkérdésükké vált tartományaik rendi önállóságának felszámolása, és a központi irányítás megerősítése. A centralizációhoz azonban megfelelő gazdasági bázisra volt szükség. Miután a Habsburg-birodalomban a kapitalizálódás csak igen lassan bontakozott ki, így nem támaszkodhattak a polgárságra. A feudális keretek között egyetlen lehetőség kínálkozott : az állami adó növelése. Az adórendszer korszerűsítéseként 1695-ben császári rendeletet adtak ki a „fogyasztási adó" bevezetésére. Az új adót accisának nevezték, amelyet a korábban csak a jobbágyok által fizetett portió és contributio helyett szedtek volna. 217 A kísérlet megbukott a nemesség ellenállásán, s így a Habsburgok a „misera plebs contribuens" hagyományos adójának növelésére törekedtek. Ennek kapcsán 1702-ben, 1715-ben és 1720-ban is ismételten összeírták az adózó lakosokat. Miután a hajdúvárosok 1686-tól katonai szolgálat helyett pénzben és természetben rótták le a kiváltságaikért járó kötelezettségeiket, ezért az összeírásokat rájuk is kiterjesztették. 1702-ben a Hajdúkerület vezetősége utasította a városok magistratusait, hogy a lakosokat 4 kategóriába sorolva írják össze: külön-külön az eredeti hajdúbirtokosokat, a jövevény nemeseket, hajdútelekkel rendelkező beköltöző jobbágyokat és a zselléreket. 218 (Lásd a 45. oldalon lévő első táblázatot.) Az összeírásból azonban a zsellérek végül is kimaradtak. Pótolhatatlan veszteség ez az utókor számára, mivel adataik hiányában nem vázolható fel a XVIII. század eleji társadalom pontos képe. Számukról csak az 1770-es évek végén készített összeírások tájékoztatnak bennünket, 219 azonban ezek nem adhatnak támpontot a XVIII. század eleji állapotokhoz.
