Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)

I. A kiváltságolt hajdúk várostelepüléseinek főbb ismérvei (1607-1631)

lakóinak száma állandóan változott, napirenden voltak a belőlük történő kiköltözések. Tudjuk, hogy a kiváltságot nyert csaknem 10 000 hajdúvitéz jelentős része már eleve le sem telepedett a kijelölt hajdúvárosokba, hanem másutt (Biharban) keresett otthont magának. Rákóczi Zsigmond, Báthori G., Bethlen G. Rákóczi György erdélyi fejedelmek sorra létesítenek újabb hajdútelepeket a fejedelemség területén.

14 Adataink főleg arra vannak, hogy az ún. kiváltságolt hajdúvárosok lakói hagyták el lakóhelyüket, még 1631-ben is egyszerre ezer hajdú költözött át Derecskére.

15 Ha a hajdúvárosokban lakók életmódja, gondolkodása teljesen megváltozott volna, ha életük gazdasági alapja a hajdúvárosokhoz szorosabban kötődött volna, akkor aligha hagyták volna el olyan könynyen lakóhelyüket, hisz a békés termelőmunkához sehol sem találhattak jobb feltételeket a hajdúvárosokénál. A gazdálkodáshoz jó minőségű, tág határú föld állt rendelkezésre, s a városok kiváltságait pedig nemcsak az erdélyi fejedelmek, de a Habsburg királyok és a magyar országgyűlés is tiszteletben tartották.

10 Az eddig elmondottakból azonban egyáltalán nem következik az, hogy a hajdúvitézek egy része ne használta volna ki a letelepedés után a hajdúvárosok kiváltságaiból adódó gazdasági lehetőségeket. A hajdúvárosokba való leszállás után differenciálódás indult meg. A közhajdúk mellett létrejött a módoshajdúk rétege, a hajdúarisztokrácia, ennek érdekében állt a hajdúvárosok kiváltságainak és a városok határának hasznosítása. Nem lehetett véletlen, hogy először is a vásártartás jogának privilégiumát szerzik meg 1610-ben Báthori Gábortól.

17 Minden valószínűség szerint vásáraikon nemcsak lopott búzát, barmot, juhot, lovak árultak, mint azt Szabolcs vármegye követe panaszolta az 1613. évi követutasításában,

18 hanem a hajdúvárosokban termelt anyagi javak értékesítésére is sort kerítettek. Az állattenyésztés és földművelés kezdeteire következtethetünk Szabolcs vármegyének másik (1610-ből való) panaszából is: „. . . a hajdúvitézek 4 vármegyéből, főkép pedig Szatmárból egy néhány száz kapuig való jobbágyságot erővel maguk jószágára hajtottak. . . "

lü Ha a többezres portájú hajdúvárosokba — nyilván némi túlzással — csak néhány száz jobbágy költözött be, akkor az arra vall, hogy igen kevesen kezdhettek hozzá a hajdúvitézek közül az intenzívebb gazdálkodáshoz. Kétségtelen azonban az, hogy a jobbágyok beköltözése folyamatos lehetett, különben nem hozta volna az erdélyi és a magyar országgyűlés a tiltó törvények egész sorát.

20 A gazdasági fejlődés irányába mutatnak az 1620-as években megindult földszerzések is. A hajdúközösségek vásárlás, zálogbavétel, bérlet révén nagy kiterjedésű földek birtokába, használatába kerültek.

21 Megítélésünk szerint azonban ennek sem szabad ekkor még túl nagy jelentőséget tulajdonítanunk. Olyan földbőség volt a hajdúvárosokban, hogy nem az árutermelés parancsolta szükségszerűség indította a lakosokat, illetőleg azok egy részét a földszerzésre, hanem meglevő tőkefeleslegük hasznosításának reménye. A kor szelleméből következően még a polgárosodó elemek sem kapitalista jellegű beruházásokba fektetik ekkor tőkéjüket, hanem feudális földtulajdonra igyekeznek szert tenni. A hajdúvárosokban folytatott gazdálkodásra vonatkozóan konkrétan csak a lótenyésztésre vonatkozóan van adatunk, ami a lovas katonai szolgálattal lehetett kapcsolatban.

22 A letelepedés utáni évtizedekben tehát a hajdúvárosok legfeljebb „cívisvárosok" fejlődésének útján indultak el, s bennük mezőgazdasági árutermelés körvonalai tűntek fel.