Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)

V. Gazdasági helyzet

aki Debrecenbe szokott 2—3 marhát eladni, míg Szoboszlón egy özvegyasszony foglalkozott apróholmik eladásával. 1720-ban Böszörményben és Nánáson még 3—3, Szoboszlón pedig 1 asszony élt meg — szegényesen — a kereskedelemből. A közvetítő kereskedelem színvonala önmagában is sokat mond. Függvénye a mezőgazdasági és az ipari árutermelésnek, illetőleg a kettő közötti munkamegosztás fejlettségi szintjének. Igaz, közvetítő kereskedelem nélkül is lehet viszonylag fejlett egyszerű árutermelés; amikor a mezőgazdasági felesleggel rendelkezők közvetlenül lépnek kapcsolatba az iparosokkal. A kézművességre vonatkozóan a legtöbbet az 1702-es összeírásból tudhatunk meg. Ekkor a lakosok neve után feltüntették, hogy miből éltek.

205 (Lásd a 41. oldalon lévő táblázatot. Tehát a hajdúvárosok lakóinak 11,1%-a foglalkozott részben vagy teljes egészében kézművességgel. (A kettő közötti arány megállapítása ma még lehetetlen.) Csupán Böszörmény közelítette meg a mezővárosi színvonalat (19,4%kal). Nánás, Szoboszló, Hadház messze elmaradt attól, Dorogon és Vámospércsen pedig nem tartottak nyilván az adózás szempontjából számításba jöhető egyetlen kézművest sem. A hajdúvárosok összességét tekintve bennük megtalálhatók voltak a lakosság — a kor színvonalán álló — szükségleteit kielégítő foglalkozások. Ezek között első helyen állt a csizmadia ipar (24 fő). A második a takács és a szabó mesterség (15—14 fő), a harmadik pedig a borbély, a szűcs, a serfőző és az ácsmesterség volt (6—5 fő). Böszörmény nemcsak azért tűnik fejlettebbnek, mert a legtöbb iparossal rendelkezett, hanem azért is, mert a mészáros és a korcsmáros kivételével minden iparág megtalálható volt. Ezeket a foglalkozásokat is folytatni kellett Hajdúböszörményben, mivel az összeírásban említés történik a városban levő mészárszékről és korcsmáról. Feltételezhető azonban, hogy miután ezeket a város tulajdonát képező haszonvételeket tehetősebb, földdel rendelkező városi polgárok bérelték a várostól, akiknek fő jövedelme a mezőgazdaságból adódott, ezért náluk nem a mészárszéket illetőleg a korcsmát jelölték meg megélhetési forrásként. Valamennyi iparral rendelkező városban csak takács, szűcs és szabó található.

207 Nehezen képzelhető el, hogy Nánáson ne lett volna molnár és korcsmáros, valamint Szoboszlón ne élt volna molnár és mészáros. Valószínűleg ezeken a helyeken is hasonló okok miatt nem tüntették fel őket, mint Böszörményben. Rendkívül jelentős a kézművesek összetételét mutató utolsó három sor. Azt vizsgáltuk meg, hogy a kézművesek között milyen jogállásií lakosok találhatók: hányan eredeti hajdúk, hányan beköltözött nemesek, és beköltözött jobbágyok: proprietarii 52,1%; advenae nobiles 2,1% és libertini 45,8%. Az arány kissé meghökkentő, mert a kézművesek több mint 50%-a hajdúleszármazott. A XVII. század végén és a XVIII. század elején bekövetkezett árutermelés következményének fogható fel az, hogy az eredeti hajdúbirtokosok egy része kénytelen kézművességgel foglalkozni. Ugyanis az árutermelés, a piac lehetőségek kihasználása csak a kiváltságolt hajdúk kisebb részének kedvezett. Kevesen voltak képesek az állami terhek és a különböző szolgáltatásokon túlmenően annyi gabonát termelni földjeiken, és annyi állatot tenyészteni, hogy eladásra is jusson belőle. Közülük a szegényebbek — megélhetésük biztosítása végett — kénytelenek háziipari termeivényeiket a piacra vinni, s ebből bontakozott ki az összeírás idejére jellemző gazdasági színvonal. Ugyanakkor ez a jelenség progresszív jelenségként is felfogható, amennyiben a hajdúvárosokon belül meglevő mezőgazdasági árutermelés nyomán kibontakozó munkamegosztásra