Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)

V. Gazdasági helyzet

csökkent. Minden bizonnyal a gazdasági nehézségekkel küzdők költöztek ki a hajdúvárosokból, vagy mondtak le telkeikről, és szántóföldjük a módos réteg kezébe került. Az egy-egy hajdúbirtokos tulajdonában levő szántóföldet (40,8 köböl) már a család megművelni nem volt képes. A szántás-vetés és a betakarítási munkálatok idején feltétlenül munkáskézre volt szükség, ezért a birtokosok szívesen vették, ha nincstelen lakosok telepedtek le városaikban, kik hajdútelket ugyan nem szereztek,

184 hanem a belterületen kívül a kertekben építettek házat maguknak. Feltételezhetően fokozatosan növekedett a hajdúvárosokban a napszámosok, a béresek, a szolgák száma, akik nemcsak időleges vagy állandó munkát kaphattak, de ekkor még állataikat minimális összeg befizetése ellenében legeltethették a határban,

185 illetőleg a legelőkből szántóművelésre időnként feltört határrészekből is részesedhettek az újraosztás alkalmával.

186 A földművelés technikájára is a három összeírásban található megjegyzésekből következtethetünk. Mivel azonban az összeírok az ország távoli megyéiből jöttek, nem ismerhették a hajdúvárosi viszonyokat, ezért megállapításaikat csak más adatokkal egybevetve használhatjuk fel.

187 Az 1702-es összeírás Országos Levéltári példányában részletesen kitérnek az összeírok a földhasználat módjára. Lényegében hasonló szellemű megjegyzéseket találunk az 1715. évi és az 1720. évi összeírásokban is. Ezek szerint a XVIII. század elején a hajdúvárosokban nem voltak állandó jelleggel földművelés céljaira használt határrészek. A határ elsősorban a legeltetés céljait szolgálta, egy részét azonban szántóművelésre és kaszálásra kiszakították és nyilas osztással juttatták a birtokosoknak. A földosztás „pro facultate", a gazdák tehetsége arányában történt.

188 Az összeírok szerint tehát a hajdúvárosokban a XVIII. század elején a legelőváltó gazdálkodás klasszikus formája uralkodott volna. Ezt a problémát már — részben — a telekszervezettel kapcsolatosan érintettük, ezért fenntartásainkat röviden foglaljuk össze. Az állattenyésztés elsődlegességéből következően a határ legnagyobb részét legeltetésre használják.

189 Az önellátás illetőleg a kialakuló árutermelés keretei között a gabonaszükséglet megtermelése nem igényelt magasfokú termelési technikát. A hajdúvárosok privilegiális és zálogos, bérelt területein bőségesen állt rendelkezésre föld. Ebből adódóan kézen fekvőnek tűnhet az a gazdálkodási mód, amelynek keretében a határból időnként meghatározott részt kiszakítanak, megszántják és addig használják, míg teljesen ki nem merül (5—6—7 éven át), majd ezt parlagon hagyják, és újabb gyepet törnek fel szántóművelésre. Van azonban a legelőváltó rendszernek fejlettebb formája is: a szabályozott talajváltó gazdálkodás. Ennél a szántógazdálkodásra kijelölt területet két részre bontva hasznosítják: szántóként és legelőként. A megelőző legeltetés során a természetes trágyázást kapott szántást nevezik művelése idején teleknek (terra fimata), az ideiglenesen legeltetett parlagot pedig mezei szántónak (terra arabilis campestris). Ez még nem örökszántó nyomásos művelés, mivel a szántóföld és az ugar évenkénti váltakozásáról nincsen szó, hisz a parlagot legelőnek addig használják, míg a szántóföldnek használt rész teljesen ki nem merül.

190 A hajdúvárosokban a legelőváltó gazdálkodás mindkét formájának érvényben kellett lennie. A privilegiális földekből a földművelés céljaira állandó jelleggel kiszakították a háztelek után járó telek vagy szállásföldeket. Igaz, a 17. század folyamán az adásvételek az adományozások következtében elmosódott a liáztelek és a kijelölt telekföld közötti szoros kapcsolat, de ez nem változtatta meg a határrész jellegét; a szántóföldi művelés elsősorban ezen a körülhatárolt területen folyt. Két részre osztva hasznosították. Az egyiken gabonát termeltek,