Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)

II. A katonai életforma válsága, a termelőerők fejlődése 1631-1660 között

ták a hajdúkat, hogy a hódolt falvak népét arra bujtogatják, hogy költözzenek át a királyi Magyarország területére. Nemcsak a törökökkel kapcsolatban adódtak ilyen atrocitások, hanem a magyar lakossággal is. Szoboszló jegyzőkönyvében, 1635 és 1646 között kb. 40 reversalis olvasható. Aláíróik megfogadták, hogy a jövőben sohasem fogják őket orvságban, tolvajlásban találni.

57 Korábban ilyen jellegű bejegyzésekkel nem találkozunk, s most egyszeriben, szinte kizárólagos témája lesz a jegyzőkönyvnek. A régi hajdú-életforma továbbélése mellett ez a tény a belső gazdasági válság bizonyítékaként is felfogható. A lakosság egy része a pauperizálódás nyomán képtelen a földműveléshez és az állattenyésztéshez szükséges alapvető feltételeket megteremteni magának, s ezért eléggé el nem ítélhető módon tartotta fenn magát. A lopás tárgya és helye változatos : Nagy Pál házfeltörést, ezüst és pénzlopást követett el, Aranyos Gyurka hadházi emberek marháját hajtotta el, Szabó alias Oláh Pál Bajomban lopott Fekete Pétertől, Tholvai Márton debreceni emberek marháját hajtotta el, Szabó Ferke búzát lop Szoboszlón lakó Takács Istvántól, Angyal Gergely a szováti jobbágyok lovait tulajdonította el, Körhön Bálint pedig egy cigány lovát lopta el stb. Ezekért halál büntetés járna, de a „tiszteletes tanács emberséges emberek törekedésére" megbocsátott a vétkeseknek. Az orvságot, tolvajságot elkövetők kivétel nélkül szoboszlói lakosok, ezért kellett a szoboszlói tanács előtt fogadalmat tenniök. Jóllehet nem állapítható meg a tettesek társadalmi hovatartozása, feltételezhető, hogy vannak közöttük elszegényedett hajdúk is, hisz ellenkező esetben aligha jártak volna közbe érdekükben „emberséges emberek". Az ilyen tömeges bűntett mögött feltétlenül az életforma válságát kell feltételeznünk. Jelentősen növekedhetett ebben a korszakban a beköltözött jobbágyok száma is. A hajdúvárosokban sokkal kedvezőbb feltételek között élhettek, mint a jobbágyfalvakban: nem kellett földesúri szolgáltatást teljesíteniük, nem fizettek dézsmát az egyháznak, mentesültek az állami adóktól, sőt — s talán ez volt leglényegesebb — a megfelelő katonai erővel rendelkező hajdúvárosok megvédték őket a rabló, portyázó csapatok garázdálkodásaitól is. A termelésben szükséges munkaeszközzel rendelkező jobbágyok földhöz juthattak. A városok nagy kiterjedésű határában levő megműveletlen földekből, a zálogos pusztákból és a hajdúbirtokosok földjéből is kaphattak megművelésre alkalmas birtokrészt, csupán azt kötötték ki, hogy „az paraszt emberek kik volnának az harmadot hüt szerint tartozzanak megadni..'

58 A halászokat pedig csak arra kötelezték, hogy a fogott zsákmányt hetenként vigyék a város piacára. 1654. decemberében II. Rákóczi György — a Szabolcs megyei nemesség panaszára — nagyon kemény feltételek elfogadására kényszerítette a hajdúvárosok képviseletében Ecsed várába hívott Lenthe Dávid szoboszlói és Keresztes András böszörményi kapitányokat.

59 Nemcsak azt kellett megígérniök, hogy a hozzájuk menekült jobbágyokat visszaadják földesuruknak, hanem „mivel azon Szabolcs vármegyéből oda alá az török földére és egyébb helyekre is igen leszoktak menni az jobbágyok, azokra is szorgalmatos vigyázások lévén a 7 hajdúvárosokban a lakozóknak, ha szökött jobbágyot találnak személy válogatás nélkül megfogják". Nem vonatkozott azonban a visszaadási kötelezettség azokra a volt jobbágyokra, akik törvényesen, földesuruk beleegyezésével költöztek el a jobbágyfalvakból, s így „hit és kezesség" alatt már nem voltak. Adatok hiányában nem állapíthatjuk meg pontosan, hogy a beköltözött jobbágyok milyen feltételek mellett válhattak teljes jogú polgárokká. Feltételezhető, hogy közülük a legtehetősebbek hajdútelekhez is jutottak, s ezért vállal-