Poór János: A hajdú városok gazdasági és társadalmi helyzete (1607-1720) (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 9. Debrecen, 1967)

II. A katonai életforma válsága, a termelőerők fejlődése 1631-1660 között

parasztok előtt. A földesúri kizsákmányolás fokozódása valósággal űzte a jobbágyokat a hajdúvárosokba, s a kellő katonai erővel bíró hajdúközösségek pedig mindenkor védelmet biztosítottak a menekülőknek.

30 A fentiek alapján elmondhatjuk, hogy a kiváltságot nyert hét hajdúváros puszta létezésével is pozitív szerepet játszott a XVII. századi magyar történelemben. Haladó jellege azonban már nem elsősorban a szabadságharcos és feudalizmusellenes tetteiből, hanem a kiváltság puszta fényéből fakadt. Senki nem vitathatja Bocskai éleslátását a hajdúkérdés megoldásában, jóhiszeműségéhez sem férhet kétség. Az is kétségtelen azonban, hogy a hajdúság kisebbik hányadának megnemesítésével megbontotta azt a cselekvő egységet, amelyre a függetlenségi harc következetes véghezviteléhez elengedhetetlenül szükség lett volna még hosszú időn át, és amely egyben sajátos módon szolgálhatta volna a paraszti osztályharcot is. Ugyanis Bocskai, majd nyomában a többi erdélyi fejedelmek és a Habsburgok a hajdúságot megosztották (a hajdúságon belüli ellentmondások is hozzájárultak a mozgalom szétválásához). A kiváltságot nyert rész szükségszerűen letért a feudalizmus-elleni osztályharc útjáról, sőt előbb-utóbb szembehelyezkedett az osztályharcos követelésekkel, mivel maga is a feudális uralkodó osztály részévé vált. Ebből következően a kiváltságot nyert hajdúk közössége a felmerült politikai kérdéseket elsősorban kiváltságai megvédelmezésének szemszögéből ítélte meg, s a feudalizmus ellenesség, sőt az idegen uralom felszámolására való törekvés is fokozatosan elhalványodott benne. Ezért vesztette el kapcsolatát ez a hajdúság a szabad hajdúkkal és a jobbágyság széles tömegeivel. Márpedig e széles tömegbázis nélkül a kiváltságolt hajdúk sem maradhattak döntő politikai tényezői a magyar történelemnek. Fokozatosan az országos politikai erők — a Habsburgok, az erdélyi fejedelmek, a törökök — eszközeivé váltak, s azok tetszés szerint használták fel őket olykor eredeti küldetésükkel ellentétes érdekek céljaira is. A továbbiakban bennünket csak a kiváltságait mindvégig megőrző hét hajdúváros sorsa érdekel. Eletük felvázolásához az eddig töredékesen feltárt levéltári anyag mellett két jelentős dokumentum áll rendelkezésünkre: az 1629-től vezetett szoboszlói jegyzőkönyv és az 1643-ból fennmaradt polgári statútum.

37 A jegyzőkönyv a városi élet egyes mozzanatairól tájékoztat bennünket, a statútum pedig az érvényes szokásjogon túlmutató, s így az élet által igényelt új rendszabályok írásbeli összegezésének tekinthető. Miután a hét hajdiíváros sorsa azonosan alakult, úgy véljük, hogy Szoboszló és Polgár rendelkezésünkre álló anyagából levont következtetéseink nagyrészt érvényesek a többi hajdúvárosra is. Ez azonban nem zárja ki annak lehetőségét, hogy közöttük a fejlődésben különbség lehetett. A hajdúk kiváltságaikat jutalmul s egyben katonai kötelezettségvállalás fejében kapták. A szabadságharcos elődök nyomába lépő második generáció — a megváltozott viszonyok eredményeként — már nem teljesíti szívesen az elődei által vállalt kötelezettségeket. A polgári hajdúk statútuma már telve van kényszerítő szankciókkal: „Valaki az ő felsége zászlaja alá agya magát és ebben az böcsületes városban lakik, Capitán uram és hadnagy uram az városnak szükségében parancsolatot adnának ha nem fogadgyák, hát Capitán uram mint magistratus az olyan szófogadatlanokra tétessen törvényt. . . "

38 Büntetést helyeznek kilátásba azok számára is, akik a katonai szolgálat teljesítéséhez nem vásárolnak lovat és fegyvert.

39 Ha valaki nem tud lovat vásárolni, akkor köteles gyalog-