Papp József: Tiszacsege (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 8. Debrecen, 1967)
A falu gazdasági és társadalmi helyzete a XVIII. században
Kanfaros ház a Kossuth utcában, épült 1880 táján (szerző felvétele, 1966) ember, a bojtár csak amolyan beosztott. Kerülőnek csak öreg ember vállalkozott, munkaképes, fiatalnak nagy szégyen lett volna ilyen munkát vállalnia. Az uradalomban szolgálók közül a tiszttartó a legfőbb ember, neki segítkeztek az ispán és a majoros vagy kulcsár. A cselédség konvencióját többnyire természetben kapta. Az egyévre szóló konvenciót a földesúr szabta meg tetszése szerint. A kocsmáros, majoros és béresgazda, béresek, csikósok, gulyások, csordások, juhászok, kondások és ostorosok konvenciójaként járó szántót és kaszálót a tiszttartók jelölték ki. Ha a konvenciós nem rendelkezett felszereléssel, igavonó jószággal, akkor a kiadott föld megműveléséről, a mag elvetéséről az uradalom gondoskodott. A cselédek konvenciójuk fejében általában két véka vetést — a számadók két véka tavaszit, két véka őszit — és szűkebb esztendőben három vagy négy boglyát termő kaszálót kaptak egy évre, mely után dézsmát nem kellett fizetni. Ezen túl egyéb juttatásokban is részesültek. A pásztorok jószágai az uraság nyájában ingyen legelhettek, vagy a kondásszámadó az uraság „ötödik nyáját pedig felesben" gondozta 1752-ben, vagy a majoros 50 Ft. készpénzt kapott az uraságtól azért, hogy abból „mind csordást mind bornyu pásztort tartozik tartani." 123 A cselédek lakást és tüzelőt is kaptak; egy tűzhelyhez kettő vagy több család is tartozott. Később a természetbeni juttatást terményben, magban adták ki. A cselédség bére végeredményben nem volt egységesen megállapítva, ezért ez a szabadon mozgó réteg mindig oda vándorolt, ahol több konvenciót, juttatást remélhetett. A vándorlás olyan nagy mértéket öltött, hogy a XVIIL század végén már a megyei statútumokban szabják meg a cselédek fizetésének felső határát; ilyen módon gondolták megakadályozni a folytonos vándorlást. A faluközösség szolgálatában álló cselédek bérét a falu diáriumában, kézzel írott jegyzőkönyvében már 1752-ben rögzítették.
