Papp József: Tiszacsege (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 8. Debrecen, 1967)

A falu gazdasági és társadalmi helyzete a XVIII. században

lődő elemi csapások következtében — egyik napról a másikra vegetáltak, addig a század közepe táján kezdenek megerősödni. Ekkor még az egyébként országos méretekben jelentkező földesúri allodizációs törekvések erőteljesebben nem érintik falunkat. A Vayak még nem sokat törődnek a földdel s egyik-másik jobbágy ezt kihasználva gyarapítja gazdaságát. Az ilyen jobbágy a megnövekedett jószágállománnyal és a föld művelésével már nem boldogult egyedül, ezért szolgát fogadott fel. Ezek száma nem sok, például 1759-ben Simon Mihály bíró két, Végh Mihály, Varga Péter, Papp András, Pikó Pál, Mihályi András, Kapás Bálint és Sebő András egy-egy szolgát tartott. (A szolgatartók közül három kocsmáros.) A meggazdagodó jobbágyok kis száma mellett igen sok az elszegényedett jobbágy. Az előzőekben már ismertettük, hogy a jobbágyok 35%-a az úrbérrendezéskor olyan kevés földdel rendelkezett, hogy az előírások szerint a zsellérek közé kellett őket sorolni. A lakosság többsége tehát földhözragadt szegény ember volt. A jobbágytelken gazdálkodók között ott találjuk még az ún. taksásokat. Taksásosnak általában azokat a jobbágyokat nevezték, akik a használatukban levő föld után az úrbéri járandóságot egy előre megállapított átalányban rótták le s azért robotot nem teljesítettek, szabadon költözködhettek. Falunk esetében a taksálás egyik formájával már korán, a török időben is találkozunk. A veszélyekkel terhes esztendőkben a földesúri járandóságot a falu egy summában fizette s minthogy majorgazdálkodás nem folyt, a földesúr a robottól is eltekintett. A török uralom megszűnése után azonban ismét kötelezővé vált a robot és megszűnt az úrbéri teher egy summában való megváltásának a lehetősége is. A Szilágyban, majd a Kismajorban újjáéledő majorokban ugyanis szükség volt a munkáskezekre, a robotra. A földesúr ugyanakkor szívesen látta azokat a jobbágyokat, akik egyenként vállalkoztak a föld bérbevételére. Az ilyen taksás földeket nem tekintették a jobbágyi telekállományhoz tartozónak, hiszen ezeket a bérleteket —szántókat, réteket, kaszálókat — a taksás többnyire az allódiumból kapta. A taksások a XVIIL század elején falunk esetében a telkesjobb ágy októl lényegesen nem különböztek. Az első olyan összeírás, amely taksásokat vesz számba, a jobbágyok szabadköltözködését megtiltó 1715 : 101. tc. megjelenését követő esztendőből származik. Ez arra mutat, hogy a taksásokat Csegén csak ettől az időtől kezdik külön kategóriaként kezelni. De hogy kezdetben mennyire nem egyértelmű ez a különbségtétel, arra példa az összeírtak személye, akik közül 8 nem csak a taksások között, hanem a telkesjobbágyok listáján is szerepel. Mint tudjuk, a szabadköltözködés tilalmát 1723-ban a taksásokra is igyekeznek kiterjeszteni, talán éppen ezért ezt követően egyértelműbben különböztetik meg a jobbágyok azon rétegét, amely „taxatitii seu liberae transmigrationis Homines".

121 A taksások által használt föld Csegén nem sok (1738-ban pl. 72 köböl szántó, 22 köböl rét és kaszáló), számuk sem jelentős, hiszen a különböző időből származó összeírásokban 10—16 családnál több nem szerepel. Ugy tűnik, hogy az úrbérrendezést követően a taksálás lehetősége egy ideig szünetel, majd 1821-ben találkozunk ismét taksásokkal, de pontos számukat nem ismerjük. A lakosság szegényebb rétegét zselléreknek nevezték. Az összeírások általában azokat nevezik így, akiknek nem volt dézsmálható termésük vagy bárányuk, ezért köztük gyakran találunk telkes jobbágyokat is, olyanokat, akiknek abban az évben nem sikerült a vetése vagy eldöglött a jószága. A paraszti társadalom kategorizálásának kérdését egyértelműen csak az úrbérrendezéskor döntötték el. Eszerint zselléreknek minősültek mindazok, akiknek telkük mérete nem érte el az egy nyolcadnyit, mai méretekben a két hold földet. A belső telekkel és házzal, esetleg földdel rendelkező zsellérektől (inquilinusoktól) elkülönítették az alzselléreket 5 Tiszacsege 65