Béres András: A nádudvari fekete kerámia (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 6. Debrecen, 1965)
A nádudvari fazekasság története
A szabadítómester meghívta a szabadítóbizottság tagjait, akik esetenként mindig mások voltak, de többnyire a legjobb négy mester. így a szabadítóbizottség kilenc mesterből tevődött össze, akik között nyolc a beavatott és egy a tanítómester. A céhmester felhívására már kora reggel megindult a mesterek zöme a kijelölt szabadítómester házához. Ha több tanuló szabadult egyszerre, akkor leginkább a céhmester műhelyében szabadították, de ha csak egy, akkor a tanítómester házánál folyt le a szabadítás. A szabadulás napja általában február első szombatja, tekintettel arra, hogy ilyenkor volt leggyengébb a munkaszezon. Miután gyakorta két napig is eltartott, kitelhetett a vasárnapból. A céhnek volt egy 20 literes korsója, mellyel a szabadítás napján borral töltve a szabadítómester már várta a bizottság tagjait. Ha több mester legénye szabadult, vagy borban, vagy árában kellett megváltani a céhkorsót. Gyakorta nagyobb mestertársaság került össze, de beleszólása, szavazati joga csak a bizottság tagjainak volt. Amikor a mesterek összejöttek, kezdődött a remeklés. Az inast először saját mestere felkérte, csináljon egy edényt, amit akar, de azt rendszerint előre már megbeszélték, aztán a céhelnök kijelölte a remek-nch szánt darabot, ami feltétlenül nagy edény, bütykös, kanta, korsó legalább hat, hét literes volt. A legény a kívánalomnak megfelelően igyekezett elkészíteni. Ugyancsak készen állott a száraz edény, melyet a tőle telhető legnagyobb ügyességgel és legszebb mintával kellett kimintázni. Ha ügyes volt a tanuló, akkor a céhszoba számára készített egy darabot emlékbe. Ebből adott a céhmester a másfelől érkezett vándorlegényeknek egy-egy darabot bizonyságul, hogy Nádudvaron is megfordultak. Ha elfogadták a remeklést, következett a mesterlegénnyé avatás. Az újdonsült mesterlegény és a céhmester együtt koccinthatott először, ami azt jelentette, hogy mostmár elismerik embernek. Ezt megelőzően a céhmester elmondta hosszú köszöntőjét, melyben jó tanácsokat adott, többek között, hogy becsülje meg tanítómesterét aki neki tudást adott, s hogy ne felejtse el távoli vándorútján sem a hazaiakat, s szerezzen becsületet másutt is a nádudvari korsónak. A céhmester köszöntője után a legény tanítómesterével koccintott. Megköszönte, hogy embert nevelt belőle, apai jóságát sohasem felejti el. Hosszú életet, boldogságot kívánt és a többi mesterekkel együtt megitták a céhpoharat. A szabadító mester birkát vágott és búcsúvacsorát rendezett a szabaduló legény tiszteletére, melynek fele költségét az inas, illetőleg most már legény, mint mesterasztalt megtakarított pénzéből fizette. 16 A céh rendes tagjai évi hat forint tagdíjat fizettek a céh fenntartására. Az így begyült összegből intézték a céh ügyes bajos dolgait, utazási költséget, más egyebet, adtak kölcsön a megszorult mesternek az elkövetkező vásárig. Jóllehet sok vonatkozásban eredményt jelentett a céh a maga szigorú törvényeivel, nem lehetett hosszú életű Nádudvaron, mivel a Szabadságharc előszele már éreztette hatását, s a köteléket amúgyis nem szívesen viselő mesterek szabadulni igyekeztek a sok vonatkozásban terhet jelentő erőszakolt intézménytől. így az 1840-es évek elején a nádudvari fazekascéh feloszlott. 17 A 48-as idők nem kedveztek a nádudvari fazekasoknak. A Szabadságharc és Kossuth iránti lelkesedésük odáig ment, Kiss János 94 éves nádudvari lakos elmondása szerint, hogy Enyedi Sándor 48-as honvédőrmester vezetése alatt Halasi Flórián honvédszázados zászlaja alá álltak. Enyedi az emlékezet szerint olyan bátor volt, hogy a debreceni cs?ta alkalmával harmadmagával harminc osztrák katonát fogott, közöttük négy tisztet, s személyesen vitték Nagy Sándor tábornok elé. A száz főt megközelítő fazekas önkéntes közül huszonnégy esett el a szabadságharcban. A hazakerülők sorsa pedig megpecsételődött.
