Béres András: A nádudvari fekete kerámia (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 6. Debrecen, 1965)

Az edény készítése

a vízáteresztés miatt. Utána szeszes oldattal ismét átdörzsölik és a készítmények áruba bocsáthatók. Szokás és minden jóravaló mesternél így van, hogy égetésre egy liter, de legalább egy fél liter pálinka jár az égető, és az égetésben segítő másik mesternek. Régi szokás, a fazekasok szerint szükséges is, mivel leginkább éjjel égetnek, s ezzel az éjjeli fáradtságot ellensúlyozzák. Ezt a szokást mai napig megtartják a fazekas mesterek. j. Míg égetés előtt a lecsiszolt edény szárításánál gondosan vigyáznak, hogy nap ne érje, mert az olajos agyagnak a nap a legnagyobb ellensége, mely képes a legszebben mcgsikált edényt is tönkretenni, égetés után a nedves helyet kivéve bárhol raktározható. Ha égetés előtt nap éri, megreped, szétmegy. Ezért nagyon óvatosan, vigyázva szárítják. Lehetőleg száraz, hűvös, huzatos helyen, polcra és nem garmadába rakják, égetés után ott raktározza a mester, ahol helye van,, mert raktározása ekkor már egyáltalán nem kényes. Gondatlan ragasztás esetén a ragasztott fül gyors száradás vagy égetés közben könynyen felválik. Ilyenkor mondják a fazekasok hogy szakállat lök a korsój Erről született a tréfa mely szájról-szájra járt: „Ha bekerült katonájék valaki Nádudvarról regrutának, megkérdezték tőllc, hogy: — Hova való vagy > — Nádudvarra! Akkor felelte neki; — Az anyád fekete korsós mindenit. Tinálatok beretválják a fekete korsót ï Persze a regruta nem tudta, hogy mit mondjon, azt felelte; — Lehet hogy minálunk. Frissen égetett edények. F. I. műhelyében. Hamutartók és vázák. Foto : Béres A. SS