Béres András: A nádudvari fekete kerámia (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 6. Debrecen, 1965)

Vásározás, értékesítés

vagy csak ritkán jártak. Ezeket régebben kóborló vagy vándorárusoknak is hívták. Bejárták az ország nagy részét. Míg korábban használati edénnyel kereskedtek, az utóbbi időben dísztárgyakat árusítottak. Főleg a tanyai nép körében voltak kedveltek, mert ha drágábban is adták mint mások, megkímélték a pusztai népet attól, hogy egy, vagy néhány hiányzó edényért hosszú kilómétereket gyalogoljanak. Jóllehet ma már ezek nincsenek, korábban jellegzetes alakjai voltak a kereskedelmi életnek. A kofa többnyire jobban tudta árulni az edényt, mert jobban ismerték. Ebben a tekintetben is az ismeretség igen sokat jelent. Hajó portékát árult a kofa, hiába ment a mester, még ha a kofa az ő készítményét árusította is, neki volt nagyobb szerencséje. Az ilyenfajta üzletlebonyolítás úgy történt, hogy : „Elment a kofa a mesterhez, és, azt mondta, hogy: — Kéne nekem egy szekér edény, mert száz számra ment. Ha vót kíszen azt mondta a mester: — Van itt íppen kíszen, jöjjön nízze meg. Persze akkor a kofa megnízte, s hajónak látta magának, kérdezte: — Mennyiír ad nekem száz számot ? A mester mondta az árát. Régebben a harmincas években 50—60 Pengő vót száz szám. Erre a kereskedő azt mondta, hogy: — Ennél szebbet láttam, oszt 55-ért adták vóna. Hát nem adok annyit írte. A mester úgy felelt: — En meg annyiír nem adom, ha soha el nem kél akkor sem. De csak erősködött a kofa, hogy ott szebb. — Hát akkor menjen oda. Végül oszt csak megvette a portékát, oszt rendelt többet, hogy: — Mikorra tudna nekem másik csapatot csinálni. Nagyobbára férfiak voltak a kofák, dc nő is került közöttük. Volt aztán olyan, amelyik egész héten eljárt egy szekér portékával."

127 A vevők. Ha már a készítőkről, a kereskedőkről szóltunk, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a vevőket sem akiknek ízlése határozta meg, illetőleg befolyásolta a fazekasmesterek munkáját. A vevő igényes. Szép árut akar. Meggondolja a vásárt. Gyakran sokáig gondolkozik, míg rászánja magát. Előbb felveszi kezébe az edényt, körbeforgatja, megnézi, majd tenyérrel megveregeti, mint a dinnyét. Erre mondja a mester: — Hogyha mán meg akarja nízni, hogy nem repedt, akkor így nízze meg, behajlított mutató ujjal kell megkocogtatni. Némelyek késsel, vagy bicskával szokták megkocogtatni. Ha az edényeket meg akarják nézni, hogy repedt-e, a mesterek nem nézegetik hanem kézbeveszik, s az ujjukkal megkondítják. Ha szépen kong, akkor nincs semmi baja, ha repedt, akkor meghallatszik a hangján, szokták mondani, hogy rekedt s úgy szól mint a repedt fazék. Ezt ajánlják a vásárlóknak is, akik inkább csak körbe nézegetik. 128 A vásárban, vagy piacon nem nagyon reklámozta áruját a mester. Ha arra ment a vevő, szóltak neki, hogy tessék választani. Tessék csak nézni milyen szép, de más egyebet nem tettek, mert akinek szüksége volt edényre, úgyis megvette. Természetesen a vásárlók ízlése, és a kereslet nagyban befolyásolta a munkát, s a mester alkalmazkodott, ha nem akart kereset, vagy éppen megélhetés nélkül maradni. A szorongató szükség és praktikusság egyre inkább a mázas edények készítését sürgette. így 1935-ben még készített fekete edényt a nádudvari Fazekas család, de ettől az időtől maguk is átálltak a mázas edény készítésére, s a fekete edény készítése lsasan feledésbe merült. Jóllehet több baj tos