Béres András: A nádudvari fekete kerámia (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 6. Debrecen, 1965)

Vásározás, értékesítés

tengely alá. Ilyenkor, amikor felborul, mondják a fazikasnak, úgyjárt mint az ecceri fazikatót, mostmán mosolyoghat. Az is felborult, oszt akkor mosolyoghatott, kivált ha sok karja lett."

120 KipakoUskor, minden edénytípust cgycsomóba raktak. így kerültek egymás mellé szilkék, tejesköcsögök, téfeles bögre, bödönök, korsók, tálak, tányérok. Minden fazekas igyekezett áruját úgy elrendezni, hogy az jobban megnyerje a vásárlók tetszését mint a másiké. Akinek vevője nem volt az leült egy nagyobb, szájával lefordított edényre. Ahol vevők forgolódtak, ott a fazekas fennállva árusította. Napjainkban a szállítás szekéren, autón vagy vonaton legyen is, a szállítási eszköz, gondosan csomagolva, forgács vagy jó puha apró szalmában, ládában történik. Ez a szállítási mód a legbiztosabb.

121 A fazekasok tehát maguk nem szívesen jártak vásárra, azt mondták, hogy míg odajárnának, addig nagyon sok edényt megcsinálnak otthon. A család egyes tagjai, vagy maga a feleség végezték a kereskedői feladatokat. Mikorra hazajöttek már ismét volt kész áru, és lehetett újabb vásárra menni. Nem egy történetet tudnak a vásározással kapcsolatban, mely az asszonyokra bizony nem jó fényt vet. Voltak olyan fazekas asszonyok akik jóban voltak egyes fuvarosokkal, azok aztán nagyon szívesen jártak a vásárokra. Fazekas Lajos gyakorta elmesélte társaságban a következő történetet: „Vót egy jókípű kofaasszony, meg egy rücskös ember, fuharos. Oszt az az ember mindig vágyott vóna a kofaasszonynak fuharosának. De a kofaasszony gyűlölte, hogy olyan rücskös vót. Hiába ajálkozott neki, nem fogadta meg, mindig mást fogadott. Majd került a dolog hosszabb idő után, nyári idő vót, hordáskor, amikor mindenkinek dóga van, persze a kofaasszony tudván azt, hogy ez a vásár jól kellene, hogy sikerüljík, minden áron cl akart menni. Megindult fuharost keresni egy vasárnapi napon, előre hozzákészülve, hogy hétköznap nem találkozik senkivel. Mindig szemmel tartotta ez a rücskös ember a kofaasszonyt, vadászott rá, hogy eccer elcsíphetné, hogy fuharossa lehetne. Erre fel észrevette a rücskös ember, hogy nem kap a jókípű kofaasszony fuharost, ű újbúl ajálkozott neki. De a jókípű kofaasszony akkor is elmellőzte, hogyha mást kap, akkor csak mást fogad. De mivel nem sikerült senki, a vásártul nem akart eltérni, rá kellett fanyalodni, hogy a rücskös fuharost fogadja meg. Megegyeztek, még nem is kért annyit mint más fuharos. Felpakoltak a szekérre, útnak indultak. Útközben, mán mikor a Vajdalapos körüljártak, rettenetes égzengés, villámlás, tömlöcsetét lett, mint nyári időbe lenni szokott. Ezt kihasználva a rücskös fuharos, megállott, kifogta az egyik lovát. Erre fel a jókípű kofaasszony kérdezte, hogy mir fogja ki. Az ember azt felelvén, hogy muszáj visszamenni, mert kötelességit nem végezte el. Enélkül pedig ű nem folytathatja az úttyát tovább. Erre fel a kofaasszony azt mondja, hogy: — Csak ezér nem megy vissza ? — Hát nem megyek, ha helyettesíti a felesígem. De a kofaasszony mentegetőzött, a rücskös fuharos meg azt mondta, hogy hát akkor ű visszamegy. A jókípű kofaasszony rimánkodott, hogy ne tegye azt, hogy magába ott hagyja, mikor mennyire csörög, csattog, villámlik. De a rücskös fuharos kírlelhetetlen maradt. Felpattant a lovára, megindult nyargalni hazafele. Erre fel kiabált utána a kofaasszony. — Az istenír ne haggyík itt magamba, nagyon fílek ebbe az időbe. Mit vót mit tenni a jókípű kofaasszonynak, hát visszahítta. — Na nem bánom jöjjík vissza, csak legalább húzzík abrakos tarisznyát a fejire.