Jankó Ákos: Hajdúvid (A Hajdú-Bihar Megyei Múzeumok Közleményei 4. Debrecen, 1963)

A faluközösség kialakulása

lehet, de lógó keresztszülejének száma szinte korlátlan. A kercsztkomaság jobban közelebb hozza egymáshoz a családokat, mint a szomszédság. Ha segítségre szorul Valaki, akkor a keresztkomája jobban kisegíti, mint a szomszédja — mondja Kovács Sándor. A szomszédra nem is lehet mindig számítani, de a kercsztkoma kérését nehezebb megtagadni. A keresztszülőket a faluban általában a rokonság közül választják. Keresztelni leginkább Dorogra viszik a gyereket. A keresztszülő a kercszteléskor ruhát ajándékoz a gyereknek. A keresztelés szokása újabban kezd elmaradni. 1953-ban már három kercsztcletlcn gyerek volt a faluban. A keresztelés helyett azonban újabb társadalmi ünnepi szokás még nem alakulhatott ki. Névnapot ritkán szoktak köszönteni. Csak közeli rokonok, jó szomszédok és keresztkomák látogatják egymást jókívánságaikkal névnapok alkalmából, dc verses köszöntőket nem ismernek Viden. Verses köszöntés húsvétkor sem szokásos, de locsolkodni minden évben szoktak a fiúk, a lányokat kéitvízzel, veder számra öntözik. Disznótorba segítséget csak rokonok közül hívnak, szomszédot leginkább csak reggelre a disznófogáshoz. A disznó levágása után a segítséget megkínálják meleg borral, majd meghívják vacsorára is. A vacsorára meghívott szomszédok a meghívást viszonozni szokták. A falu mellett kihagyott temetőhelyen már az első években megjelentek a sírok is. A faluközösség kialakulását, a közösségi érzés elmélyülését mutatja, hogy az első temetkezésen az egész falu részt vett. A faluközösség kifejlődésében igen nagy szerepe van a helyi tanácsnak is. A tanács a lakosság minden ügyét-baját szeretettel és teljes igyekezettel intézi, a falu hivatott vezetői mindenkit meghallgatnak, mindenkivel szívcsen beszélgetnek. A lakosság szereti faluját, azt máris otthonának érzi. A múlt idők lakásviszonyainak emléke teszi értékessé, megbecsültté a lakók előtt a még külsőleg néha egyhangú és rideg házsorokat. A fanban mind jobban kialakuló új élet eleveníti meg a még nemrég omladozó tanyákkall behálózott pusztát, ahol a szocializmust építő államunk állította fel a kor egyik maradandó emlékét. TÍZ ÉV UTÁN furcsa volt éijra gyalogolni az állomástól a megkövesedett, azaz pontosabban megmakadámosodott bekötőúton a falu felé. Milyen lesz a viszontlátás ? Különösebb érzelmi szálak nem fűztek Hajdúvidhcz, dc a kutató, — bár köteles mindig tárgyilagosan szemlélni kutatásának tárgyát — sohasem lehet közömbös iránta. Ráismertem a falura, valahogy úgy, mint a gyermekből lett felnőttre ráismer az ember. Amikor eljöttem, még nem volt teljesen falu, csupán néhány házsornyi terv és akarás. Az utcákon érzett, hogy éppen csak most hasították ki őket a szántásból és a mezőből, a nyers, maltcros falú házak a katonás ridegségig egyformák voltak. A fátlan pusztára épült település még környezeténél is kopárabb volt. A pár csenevész fát és bokrot is kivágták, mert útban voltak. Itt-ott néhány sor facsemete nyitotta halvány leveleit. Már minden megvolt, ami egy faluhoz kell, csak külön-külön. Külön-külön birkózott a természettel a megmaradásért az érj ház, a fiatal fa és az ember. Mert egyedül volt az emberis. Bizalmatlanul méregették egymást a magát beköltözésre nehezen rászánó néhány tanyasi, és a környék falvaiból, városaiból idcsercglctt települők. Voltak itt hajdúböszörményiek és tiszavasváriak, hajdémánásiak és hajdúdorogiak, pusztaiak és idegenek, csak épp hajdúvidi nem volt senki.