Nyakas Miklós: A hajdúk letelepítése Böszörményben / Hajdúsági Közlemények 13. (Hajdúböszörmény, 1984)
Tartalom
vetettek, gondozták a jószágokat. A gazdaság nem lehetett jelentéktelen, mert abban „minden Tehén féle, ökör féle barmok felesen voltanak, mind Lovak, sértés marhak, Búza és egyéb ... vetés". Az ingó javak is nagy gazdagságról árulkodnak; „pénz, ezüst marhák annyira valók voltanak, hogy legh (alább) ezer tallérokat meg értenek volna". A jobbágy Faragó Albert nevének felbukkanása azért is érdekes, mert neve szerepel Böszörmény 1608. évi dézsmaösszeírásában. 14 0 így tehát erről az oldalról is bizonyítást nyer az a korábban hangoztatott álláspontunk, hogy 1609-ben vagy az után igenis történtek jobbágy kiköltözések Böszörményből, nemcsak Újvárosra, hanem máshova is, jelen esetünkben Debrecenbe. A Böszörménybe való viszszaköltözés pedig azt bizonyítja, hogy a hajdú vitézeket és a helybeli — tehát böszörményi — „szántó-vető" parasztembereket vérségileg nem lehet mereven szétválasztani. Nagyon gyakran előfordulhatott, hogy egyazon családban — amint példánk ezt egyértelműen bizonyítja is — egyszerre voltak „szántó-vetö" parasztemberek és hajdúkiváltságolással rendelkező vitézek is. Az a tény tehát, hogy a hajdúk szívesen fogadták palánkjaik mögött a szökött jobbágyokat, nem abban keresendő, hogy fegyveresekre lett volna szükségük, hanem abban a nagyonis reális szükségletben, amely a hajdúgazdaságok megművelését megkívánta. A hajdúk között élő paraszt emberekről egyébként a polgári hajdúk 1643-ban kelt statutuma is tud, akik bizonyos szolgáltatásokat adtak, sőt a kapitánynak két nap szolgálattal is tartoztak. Szó sem volt tehát arról, hogy a hajdúközösség teljes jogú tagjává lettek volna. 14 1 A történeti irodalomban ugyan gyakran felbukkan az az állítás, hogy a volt jobbágyok a hajdúközösségek teljes jogú tagjai lettek, a városokba való szökést is sok esetben az ottani „hajdúszabadsággal" magyarázzák, anélkül, hogy erre az állításra közelebbi magyarázatot adnának. Számunkra érthetetlen ugyanis, hogy a Bocskai-féle adománylevélben kétségtelenül nemesi szabadságjogokkal felruházott hajdúvitézek miért lettek volna olyan nagylelkűek, hogy ezt a jobbágyokkal megosszák. Szerintünk a hajdúvárosok társadalma, így Böszörményé is, már a kezdettől fogva rétegzett volt, s az ott élő jobbágyok korántsem rendelkeztek hajdúnemesi kiváltságokkal, még akkor sem, ha helyzetük lényegesen kedvezőbb volt a magánföldesúri fennhatóság alatt élő társaikénál. 14 2 Ettől függetlenül nem tagadjuk, hogy egyes jobbágyok valóban szerezhettek hajdújogot, de ez csak egyes kivételes esetekben következhetett be. így böszörményi példákra visszatérve, tudjuk, hogy a két hajdúvitéz halála után Faragó Mihály vette át az örökséget, immár hajdúvitéz módjára, s ennek így is kellett lenni; „Ha az Nemes Városban lakott szolgálat nélkül nem lehetett" — hangzott el a per folyamán. Esetünkben ugyan a jobbágy Faragó Mihály vérségi jogon vette át a hajdúfundust, de könnyen elképzelhető, hogy ez vérségi kötelék hiányában más jobbágy esetében is bekövetkezhetett. Megállapításunk szerint 140 Vö. a Függelékben is közölt jobbágynévsorral. 141 A polgári hajdúk statutumát közli Komáromy András: A szabad hajdúk történetére vonatkozó levéltári kutatások. I. m. 65—72. old. 38. Art. „Paraszt embernek az kik volnának kapitány uramnak ... két nappal tartoznak szolgálni." 142 Az 1702-es, elsőnek tekintett hajdúvárosi összeírás három csoportot különböztet meg: proprietarii, advena nobiles, libertini. Tehát hajdúnemesek, beköltözött armálisták, szabadosok. A letelepítés óta száz év sem telt el, amely három generációnak felel meg. A családok eredetére ekkor még mindenki emlékezhetett, s valótlan dolgot állítani egy szűk közösségben — mások kárára — elképzelhetetlen. így az összeírásnak legalábbis a származást illetően realitást kell tulajdonítanunk. A libertinusok név alatt kell a beköltözött jobbágyokat kell keresnünk. 46
