Nyakas Miklós: A hajdúk letelepítése Böszörményben / Hajdúsági Közlemények 13. (Hajdúböszörmény, 1984)

Tartalom

vet. Ez az arány az egésznek kereken harminc százaléka, tehát jóval magasabb, mint az összes lakosság esetében. Ez viszont bizonyítja azt a régebben és többször is hangoztatott tényt, hogy az iparral jelentősebb arányban foglalkozókat a kereszténypénzt fizetők között kell keresnünk. A keresztény pénzt fizetők között 1608-ban egyébként két szabó és egy kovács nevű volt. A mezőváros társadalmi rétegződésének bemutatására a dézsmajegyzékek alapján tehetünk kísérletet. Mint már említettük, az 1608-ban összeírt ötvenkilenc családból tízen tartoztak a kereszténypénzt fizetők közé, s közöttük kell keresnünk a mezőváros legszegényebb rétegét is. Forrásunk szerint ez az arány az összes népességnek közel tizenhét százalékát jelentette. E társadalmi réteg szegénységére, elesettségére maga a névanyag is rávilágít; a dézsmaszedők ugyanis megelégedtek az olyan nevek bejegyzésével is, mint például Ilona asszony, özvegy Katus asszony, özvegy Margit asszony, özvegy kis Margit asszony. A decimátorok egy ízben nem is tartották erdemesnek egy bizonyos személy nevének utána járni, s jegyzékükbe az illetőt nagyvonalúan „Nemtudom" Benedeknek írták be. A gabonatermést a decimátorok (dézsmaszedők) általában gelimában, azaz kalangyában adták meg; így volt ez Böszörményben is. Egy-egy kalangyában harminc-harminc kéve termést számítottak, így tették ezt a szomszédos, ugyancsak Szabolcs megyei Polgár és Szentmargita esetében is, s éppen ezért joggal gondoljuk, hogy így számolhattak Böszörményban is.

0' Böszörmény társadalmi rétegződésére — 1608-ban — a termett gabonamennyiség alapján próbálunk rávilágítani. Vizsgálataink a következő eredményre vezettek. Tíz kalangya terméssel bezárólag tíz családot írtak össze (Kövér Ambrus, Barak Imre, Albert Lukács, Veres Márton, Bodnár Pál, Kerekes Péter, Mocsári Balázs, Kerékgyártó János, Villám András). Tizenegy és húsz kalangya között volt a termése tizenegy főnek (Kocsi András, Kocsi János, Löki Lőrinc, Fóris János, Jó György, Szilágyi Mihály, Kis Miklós, Kovács András, Ferenczi András, Bogdán György és Thar István). Huszonegy és harminc kalangya közötti termése hat családnak volt (Szőcs Mihály, Kis Imre, Parti György, Faragó Albert és Kis János). Harmincegy és negyven kalangya közötti termést mindössze három család mondhatott magáénak (Márton András, Kocsi István és Csikai Miklós), negyvenegy és ötven kalangya közötti termést pedig négy család (Jakó Gergely, Nagy Albert, Madai Mihály és Sajó Bálint). Ötvenegy és hatvan kalangya közötti terméssel csupán egyetlen család szerepelt (Szőcs János), hatvanegy és hetven kalangya között viszont már öt család (Gyulai Mihály, Nyakas István, Löki Tamás és Veres Miklós). Hetvenegy és nyolcvan kalangya között három családot írtak össze (Polyák György, Török János és egy másik Polyák György), míg nyolcvanegy és kilencven kalangya között két családot találhattunk (Szondy Mihályt és Páli Mártont). Kilencvenegy száz kalangya közötti termést két család mondhatott magáénak (Barak Ferenc és Thar János), s végezetül száz kalangya termésen felül ugyancsak két családot írtak össze, Kádár Balázst és Ferenczi Ferencet. A mezőváros leggazdagabb jobbágya ez utóbbi volt 165 kalangya terméssel. A bíró — Soós János — vagyoni állapotát nem ismerjük, lévén az hivatalánál fogva adómentes. A mezőváros gazdagabb rétegének az ötven kalangya felett rendelkezőket tekinthetjük, s ha a határt itt húzzuk meg, akkor azt mondhatjuk, hogy e termésmennyiség alatt harmincnégy család szerepel, melynek a nagyobb részét a 0—20 97 Polgár története i. m. 490. old. 35