Lázár Imre – Nyakas Miklós: A Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep húsz éve 1964-1983 / Hajdúsági Közlemények 12. (Hajdúböszörmény, 1983)

Tartalom

munkásságának. A fiatal Maghy Zoltán az együtt töltött hónapok során életre szóló programot kapott. A kolónia 1929-ben megszűnt. Káplár azonban még évekig járt festeni a Hortobágyra, s Móricz Zsigmond és Medgyessy Ferenc figyelmét is ő irányította e táj felé. Ha festészetének tartalmát, tematikáját vizsgáljuk, úgy őt tekinthetjük a Hortobágy egyik festő felfedezőjének. Maghy pedig az itteni inspirációk nyomán keresi a hajdúsági táj szépségét. Festi a határt, a pródi pusztát, és feladatának érzi a népélet mozzanatainak, világának megörökítését. A Boromissza szervezte művészcsoport tagjai jellegzetes, sajátos, jó festői kvalitásokat mutató műveket alkottak. Káplár Miklóst megerősíti az a festői következetesség, ami a Boromisszával kötött barátság éveiből sugárzik, és ez segíti kibontakozni ezt az igazán egyéni arculatú, markáns, karakterisztikus festészetet. Nagy élménye a Hortobágy volt, s örök nagy témája is maradt. Káplárt a Hortobágy nemcsak mint egyedülálló látvány s annak képi megragadása izgatta — az ottani élet: a pásztorok kemény, rideg világa legalább annyira érdekelte. Jellegzetes figurák tucatjainak portréit formálta meg kitűnő karakterérzékkel. Tiszta szerkezetű, tőmondat-egyszerűségű, kevés motívummal építkező kompozíciókat teremtett. Nemcsak mértéktartóan válogat képépítő elemeiben, de stilizál, összevon, lényeget láttat. Tájképei egyszerre dekoratívak s expresszíven kifejezők. Maghy Zoltán hosszú művészpályája során nagy utat járt be. Kötődése a népi világhoz, a Hortobágyhoz egy életen át tartó. A böszörményi, hortobágyi hangulatok, életképek néprajzi hitelességgel épülnek képeibe. Nemcsak hagyománytisztelőnek, de hagyományőrzőnek is bizonyul. Ugyanakkor valami meseszerű, naiv derű lengi be alkotásait. Az alföldi táj tágasságát, szabad levegőjét, vibráló izzását, monumentalitását tiszta, harsány színekkel idézi fel. A Boromisszával, Káplárral vállalt művészi program egész pályáján elkíséri. Miközben egyre mélyebb emberiművészi tapasztalattal hatol e világ mélységeibe, úgy kapcsolja magát s piktúráját az alföldi festészethez. Hajdúböszörményben a század második évtizedétől kezdve éltek és dolgoztak festőművészek. Király Jenővel indult, Pálnagy Zsigmonddal és Káplár Miklóssal folytatódott az a hagyományteremtő festészeti kultúra, amely a húszas években egyre terebélyesedett, s volt idő, amikor hat festő is dolgozott a városban. Bár mindenki a saját útját járta — festészetükben a Hajdúság természeti és népi világa tárult fel. Szemléletbeli rokonságuk néhány vonása kötötte össze őket, s valahol kapcsolatot talált azzal a művészi törekvéssel, amelyet a magyar piktúrában az alföldi festészetként szoktunk emlegetni. Király Jenő bár festőként a maga szabta úton haladt, képei mégis rokonságot mutatnak a posztnagybányai iskola szellemével. Festészete mindig látványk özei ben maradt, s érzelmileg gazdagon motivált. Legjobb korszakában ecsetje igen jelentékeny festői feladatok megoldására is képes. Tanárként tehetséges tanítványokat indított útjukra Pálnagy Zsigmond, Maghy Zoltán, Kampier Kálmán személyében. Ők, ha nem is Király Jenő festői felfogását követik, de ezt a világot, e vidék jellegét, a táj emberének karakterét, sajátos arculatát festik vásznaikra. Pálnagy Zsigmond alkotó évtizedeiben itt élt, s e vidék festője maradt. Amit Király Jenő számára a város és környéke, Káplárnak a Hortobágy jelentett, Pálnagy számára e táj embereinek élete, munkája, tevékenysége az, amely festői programot kínált egész életére. A hatvanas évek eleje a magyar gazdaság, társadalom és kulturális élet föllendülésének ideje. A mezőgazdaság szocialista átszervezésével befejeződött a szocializmus alapjainak lerakása, s ezzel együtt általános szellemi felpezsdülésnek vagyunk tanúi. 7