Lázár Imre – Nyakas Miklós: A Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep húsz éve 1964-1983 / Hajdúsági Közlemények 12. (Hajdúböszörmény, 1983)

Tartalom

amiket évszázadokig konzerváltak ezek a kicsi házak, pázsitos zugok, elhagyott galambdúcok. Gyümölcsöt, paprikát vásárolni a piacon, az öreg nénéktől, akik még öreg házak nehéz levegőjét szellőztetik ki fekete fej kendőjük bői. És eljutni a lüktető, eleven városközpontba, amelyet új városrész vesz körül, a világos, modern házakba már csak emlékeztető jelként, díszként kerül a falra vagy a polcra a több száz éves paraszti élet egy-egy használati tárgya, amely mára divatcikké változott. Együtt kell élni, lélegezni a várossal, a környezettel." Munkát, emberi-művészi magatartást, fejlődést motiváló, segítő, meghatározó *s lett ez a műhely. A szimpozion állandó, alapító vagy gyakran visszajáró tagjai közül többen ebben a szellemi atmoszférában értek művésszé. Mert e közösséghez tartozás, a művészi kibontakozás felé nyitottság az egyéniséget nem csorbította, csak az egyénieskedést nyesegette. Az utóbbi esztendők a telep kiteljesedésének évei. Teremtett értékei, ha még oly szerény mértékben is, de egyetemes emberivé lettek. Maga is hagyományteremtővé vált, s része a mai magyar képzőművészeti életnek. Nemzetközi vonatkozásban pedig missziót vállal és teljesít. A kolónia az itt dolgozó festők és grafikusok munkái által meghatározott, miközben maga a műhely is hatott és formálta a benne dolgozók szemléletét, művészietikai tartását. Az 1979-es év hazai Káplár-díjasai közül pl. Madarász Gyula a kolónia szellemi miliőjében ért festővé. Kompozíciói egyre telítettebbek, míg tónusban visszafogottabb, hangzásokban és kifejező erőben mind gazdagabb. Bonyolult, küzdelmes, lüktető, máskor meg nyugalmas, megragadó ez a világ kívül, s belül az emberben. Csizmadia Zoltán művészetébe az útnak indító szülőföld világa, mély belső átélése, melegséggel emelődik át, amely a látványból kiindulva rendez, sűrít, választ ki motívumokat. Közel 100 külföldi festő fordult meg itt egy évtized alatt. Egy-egy nép, nemzet képviselői a legtöbb esetben nem egy iskolának a neveltjei, így látásban, komponálásmódban az egyéni adottságokban, képességekben számos eltérő vonást mutatnak. Az árnyalatokban, a koloritban, az elvonatkoztatás fokában azonban közös vonások is tetten érhetők. A szlovák Nikolaj Fedkovics szürrealista képein szinte félig álom, félig valóság egy kisváros élete, míg ugyanez a valóság ugyancsak a prágai iskola olyan képviselőinél, mint Jan Grimm és Jirzi Salaba, nagyvonalú kompozíciókban szinte jelzésszerű finom színekkel íródik át. Ugyanarról a világról más módon, más eszközökkel, mást mondanak, de mégis közös vonásuk: bizonyos kapcsolódás a látványhoz. Bácskái Béla leheletfinom akvarellekkel fejezti ki hangulatait, élményeit, benyomásait, míg a pozsonyi Jozef Srna szinte naturális hűséggel követte a látottakat, s vitte át képeire, vásznaira. A szovjet kapcsolatok révén szinte minden évben dolgoztak itt jónevű, hazájukban is jól ismert mesterek, kiemelkedő művészegyéniségek. Általánosítható véleményt nehéz formálni. Mert pl. részben igaz, hogy a litvánok képein a különleges zöld, kék, s a gyakran visszatérő szürke tónusok a jellegzetesek. De e kijelentéssel csupán a felületen maradnánk. Tény viszont, hogy az itt megfordulók munkái ismeretében egy nagyon dinamikus, korukat vállaló, a hagyományos festői és népművészeti elemekkel mértéktartóan élő, de mindenképpen korszerűen gondolkodó művészeket ismertünk meg. Olyanokat, akik bátran dolgoznak szimbolikus vagy szürrealista elemekkel, szerkezeti megoldásokkal. (Rimas Biciunas, Vytautas Ciplijanskas, J. Ceponis, I. Dereskevicius) és kiváló grafikusok, mint Grazina Didelyté, J. Valedkeviciute. 38