Lázár Imre – Nyakas Miklós: A Hajdúsági Nemzetközi Művésztelep húsz éve 1964-1983 / Hajdúsági Közlemények 12. (Hajdúböszörmény, 1983)

Tartalom

keretezés és az üvegezés is. A vezetés színvonala nem hogy emelkedett volna, hanem süllyedt. Az első „szakosodott" telepen a következők vettek részt: Maghy^ Zoltán, Bíró Ferenc, Szilágyi Imre, Madarász Gyula, Bényi Árpád, Bod László, Égerházi Imre, Vencsellei István, Lakatos József a hazai alkotók közül, Csorba Tibor, Urban Mieczkowska Maria, Herman Miecziskaw Lengyelországból, Enno Ootsing, Emunt Kolontarov Szovjetunióból, Torok Sándor Jugoszláviából, Bácskái Béla, Julia Beróva Csehszlovákiából, Mitroi Florin, Frentin Sever, George Filipescu Romániából és Axel Wunsch a Német Demokratikus Köztársaságból. A telep nemzetközi jellegét erősítették a kölcsönös és szűkebb körű konzultációk, amelyeket a szovjet, lengyel és román művészekkel külön-külön folytattak. A műteremlátogatások keretében tartottak szakmai és kritikai eszmecseréket. 1975-ben Bényi Árpád festőművész kiállításával nyitott a telep. Az élménygyűjtő utak elsősorban a táj, a Hajdúság és Nyírség szép és jellegzetes tárgyi, természeti, népi építészeti világának megismerését szolgálják. A debreceni művésztelepen élő festők műtermeiben ettt látogatások pedig az alkotók mindennapjaiba engedtek bepillantást. Az egyhónapos munka színvonalát jelzi, hogy az Állami Lektorátus zsűrije 133 művet árazott a zárókiállításra. A jó színvonalú tárlatot változatosság és színgazdagság jellemezte. Az olajjal, temperával, vízfestékkel és ceruzával, tussal és metszőkéssel teremtett alkotásokon felismerhető motívumok a böszörményi házak, utcák, kerítések, emberek. A tárgyi világ jellegzetességeinek, a hangulat sajátos ízének százféle szépsége él vásznakon, táblákon, lapokon. A régi és új elemek együttélése és ütközése, ötvöződése és kontrasztja sok művészt ihletett. A kiállítás egyik sajátosságát éppen az adta, hogy a Közép- és Kelet-Európa, sőt Ázsia országaiból érkezett festőművészek a vidék kínálta látványban friss szemmel fedezik föl az emberek, a táj, a tárgyak eddig szinte rejtett vonásait, a hazai alkotók pedig egyre mélyebben élik meg s veszik át és építik be képeikbe a miliő sugallta gondolatokat, érzéseket, hangulatokat. Az 1975-ös kiállításon Bácskái Béla szlovákiai, Emunt Kolantarov szovjet, Szilágyi Imre és Bényi Árpád festőművészek kapták meg a nívódíjjal járó Káplár Miklósemlékérmet. Szilágyi Imre művészi világa is a telep szellemi közegében érik és teljesedik ki. A látszaton, az egyszeriségen túltekintő, az emberi magatartásformák kitapintásának igénye adja a kulcsot művészetéhez. Gazdag fantáziával teremti s használja fel a környező tárgyi világ s a népművészet formaelemeit egy sajátos grafikai nyelv megteremtésére. A kiállított képek azt jelzik, hogy tartalmilag az emberi, környezeti, természeti értékek keresése és kiemelése, pozitív minősítése és realista szemléletmód jellemzi a telep tagságát. A műhelyjelleg erősítésében pedig jó módszernek bizonyult a házi bemutatók, kölcsönös műteremlátogatások és viták szervezése. A telep közösségét a fokozatos közeledés és együttműködés jellemezte, amit elősegített az is, hogy a külföldiek többen anyanyelvként beszélték a magyart. A közös élmény módszerben, technikában, feldolgozásmódban, ábrázolásban, megjelenítésben, a korszerű kifejezőeszközök használatában megvalósuló kompozíciókban változatos gazdagságot eredményezett. A jó teljesítmények ellenére a színvonal nem volt egyenletes, s főként a hazaiak közül hiányzott egy-két meghatározó művészegyéniség. Ez egyben jelezte azt is, hogy a továbblépés feltétele olyan vezető művészek meghívása a telepre, akiknek erős és karakteres piktúrája jelleget adóan határozza meg e műhely arculatát. Mert nyilvánvalónak tűnik, hogy az évről évre jórészt változó külföldi művészekből jó színvonalú szimpozion teremthető, de a milyenséget, a jellegzetes vonásokat a hazai alkotóknak kell megadni. 28