Nyakas Miklós szerk.: Honismereti írások a Hajdúságból II. / Hajdúsági Közlemények 6. (Hajdúböszörmény, 1976)

Örsi Julianna: A családi élet jellemzői Hajdúböszörményben a századfordulón

A mérlegelésnél számításba jöhettek a lány vagy a legény egyéni tulajdonságai, munkabírása, szépsége, viselkedése is. Ha a fenti szempontokat félretették, legtöbb esetben ezek azok a tulajdonságok, amelyekkel leginkább érveltek (jó dógos, tiszta, rendes lány, ügyes legény). Bizonyos fokú endogámiát is megfigyelhetünk a társválasztásnál. Egyrészt nem szívesen adták ki lányukat a városból és a benősülés sem volt túl gyakori. Házassági kapcsolatai Hajdúböszörménynek főleg a környező településekkel voltak. Hajdúnánás, Hajdúdorog, Balmazújváros, Debrecen. Másrészt az egyes városrészek (tizedek) fiatalsága is igyekezett a maga tizedéből választani. Ennek az az oka, hogy a társas összejövetelek (ahol a fiatalok találkozhattak) is főleg tizedenként voltak (pl. királyasszony). A legények tulajdonképpen egy korábbi hagyomány betartóiként léptek fel, amikor a más tizedből jövő legényt, kérőt megverték. Mivel jelentős lélekszámú volt a város a vizsgált időszakban, így az egyes családok ismeretségi köre a rokonságon kívül főleg azon városrész lakóira terjedt ki, amelyikben éltek. Olyan érzelmi motívumok is szerepet játszhattak ebben, hogy azt a részt szokták meg, s úgy érezték, hogy a városnak azon a részén legjobb lakni. Az endogamia nyomai azonban a tizedek felbontásával, központi szórakozóhe'yek kialakításával (bál, mozi) egyre inkább eltűntek. Ha a fiatalok, akár lányok, akár fiúk, nem vették figyelembe társválasztásnál a szüleik által közvetített hagyományt, a legtöbb esetben ellenállásba ütköztek. Ilyenkor ha nem láttak kiutat, öngyilkosok lettek. Ha a szülői akarat ellenére mégis összeházasodtak, számolniuk kellett azzal, hogy szülei haragban lesznek velük vagy kitagadják őket. A családból való kitagadás azt jelentette, hogy minden kapcsolat megszakadt a szülők és a fiatalok között, minden anyagi és egyéb segítséget megvontak a fiataloktól. Amennyire a törvény megengedte, vagyont sem hagytak örökül az engedet'en gyerekre. A családfő hajthatatlanságát a felesége általában próbálta befolyásolni. „A sógorom a szógálóját akarta elvenni. Az apósom kitagadta, mert úgy tett. hova lesz a nemesi család. A sógorom 5 évig nem tudott a családi házba, a szülői kertbe bemenni. Annyira ment, hogy Antal azt mondta, hogy felakassza magát. Az anyja addig sírt, mire az apósom mondla: na, nyissátok ki a kaput!" Egy idő múlva rendszerint mindenütt visszafogadták a kitagadottakat. Ha a lányt odaígérték a legénynek, néhány héten belül megtörtént a kézfogó. A két lánykérő jegypízt vitt a menyasszonynak, a vőlegény jegykendőt kapott. A két fiatal szülei megbeszélték, hogy mikor vásárolnak a menyasszonynak. A századforduló után egyre gyakoribbá vált, hogy a vőlegény órát lánccal, a menyasszony gyűrűt kapott jegybe. Az I. világháború óta a legelterjedtebb jegyajándék mindkét fél részéről a jegygyűrű. Vagyonosabb helyeken e mellett a lány más ékszereket is kapott: nyaklánc, fülbevaló, óra, kövesgyűrű, brosstű. Kaphatott még jegycipőt, retikült, kendőt is. A jegypénzen a lánynak kisbundát vagy jegykabátot, jegyruhát vettek (a menyasszony a lakodalomban éjfélkor ezt a ruhát vette fel). A vőlegénynek az esküvő előtti napokban jegyinget (ritkábban nyakkendőt is) küldtek. A jegyruhát esküvő után ünneplőnek, templombajáró ruhának használták vagy eltették, hogy halálukkor abba öltöztessék őket. A jegyváltás után a lányosháznál kézfogót tartottak. A menyasszony rokonsága nagyobb számban volt hivatalos. A fiús háztól 8—10-en jöttek 43