Nyakas Miklós szerk.: Honismereti írások a Hajdúságból II. / Hajdúsági Közlemények 6. (Hajdúböszörmény, 1976)

Örsi Julianna: A családi élet jellemzői Hajdúböszörményben a századfordulón

gazdajány vót. Az anyja testvérei is vitték volna, de nem adta. Még szöktették volna is. A csordanyomás szélén, az árok mellé temettette el." Ha elő is fordult, hogy a szülő (főleg az apa) sose bocsátott meg a lányának, de általában a családban maradhatott a lányanya a gyermekével. Szüleivel együtt dolgozott, nevelte gyermekét, de szavát, véleményét nem hallathatta. A zabi gyerekkel az apja nem törődött. Ha férjhez ment később az anyja, a gyereket legtöbbször otthon hagyta a szüleinél. Magát a gyereket a paraszti közösség nem vetette meg, hisz „nem az ő hibája". 3. Házasságkötés A gyermek felnövésével a családnak szükségképpen ki kellett nyílnia és újabb tagokat kellett befogadnia. Ez a legkisebb egység azonban megválogatta, hogy az idegenek közül ki az, akit leginkább befogadhat, mert véleménye szerint leginkább képes a család hagyományaihoz, szokásaihoz alkalmazkodni. Bár a család legtöbbször maga döntött, de messzemenőkig figyelembe vette a rokonság és az egész városi közösség véleményét. Már a lánykérés lefolyásának módja mutatta, hogy nem csupán két fiatal magánügyének tartották a párválasztást, hanem a család, sőt a rokonság fontos problémájának. Ha a legény házasodó sorba lépett (mindig a soron következő), a család, az ismerősök meghányavetették, hogy kik jöhetnek számításba. Gyakran kommendáltak olyan lányokat is, akiket a legény nem ismert. A kiszemelt lányosházhoz előcsajhost küldtek, aki bejelentette, hogy a legény eljönne lánykérni. Az előcsajhos általában a rokonságból került ki, de lehetett szomszéd vagy ismerős is. Lényeges volt, hogy a legénynél idősebb, tapasztaltabb nő legyen (nagynénje, keresztanyja, sógornője). Olyan tapogatódzásféle volt ez: hozzáadnák-e a lányt a legényhez. Ha szükségesnek látszott, a fiú családjáról beszélt. A két család között a kapcsolat kialakítása így biztosabbnak látszott. Ezután következett a lánykérés. A legény rendszerint ekkor ment be először a lányosházhoz. Ilyenkor általában vele ment valaki (keresztapja, rokon, szomszéd, unokatestvér, sógor, testvér). Az, hogy a kérők a szülőktől kérték meg a lány kezét, mutatja, hogy a válaszadásban a döntő szó a szülőké volt. Ha özvegyasszony lányát kérték feleségül, az az idősebb fia véleményére is adott. „Hadd menjík, anyám!" vagy „Ráér még" — szólt közbe a fiútestvér. Ha már előre el is volt döntve, akkor sem adtak választ azonnal. „Egy pár nap múlva megüzenjük" — mondták. Ezzel akarták hangsúlyozni, hogy a család szempontjából a döntés fontos. Ha nem ismerték a legény családiát, érdeklődtek utána. A választ egy asszonnyal üzenték meg. A legény értésére adhatták a választ jelképesen is: „A legény szűrben ment. Ha nem szerették, a szülők kiakasztották a szűrit a gádorba." Vagy: „Ha jó hír volt, jánykérés előtt lámpával fogadták a legényt, ha rossz, olajméccsel. Ebből már értett a legény." Háztűznézni, háztűzlátni a lány szülei csak akkor mentek el, ha vidékre kérték a lányt (Nánás, Debrecen). A párválasztásnál (a fiú és a lány részéről is) különböző szempontokat vettek figyelembe. Mivel a szülők véleménye döntő volt, álláspontjukat a nagyobb közösségek által is képviselt szemlélet határozta meg. Sőt olyan ese41