Bencsik János – Nyakas Miklós szerk.: Honismereti írások a Hajdúságból I. / Hajdúsági Közlemények 4. (Hajdúböszörmény, 1974)

Sóvágó Gábor: Madarakról nevezett helyek Hajdúböszörményben

nulékony madár, habár az Arany János balladájában leírt postai kézbesítésre nyilván még ő sem volt képes. Kár, hogy csak határrész őrzi a nevét és nem láthatjuk őt saját személyében is. Városunk határának keleti részén elterülő erdőt nyiladékok, nagy utak táblákra osztják. Minden táblának külön neve van. A Belső erdő szívében az egyik táblát SASFÉSZKES-nek hívják. Az erdő közelében egy domb neve SAS halom. Miféle sas lehetett az, amely költött a hajdúböszörményi erdőn és olyan sokszor kiült arra a halomra, hogy róla nevezték el? Előre kell bocsátani, hogy a sasfajok pontos meghatározása a szabadban, még a szakember számára is igen nehéz. Sok erdőt-, mezőt járó ember számára csak kétféle ragadozómadár van: a galambnagyságú /az vércse, az ölyvnagyságútól kezdve pedig minden más „sas". Ez esetleg azt sugallja, hogy egy jámbor ölyvtől, vagy kányától is kaphatta az a halom és az az erdórész a nevét. Ezt én nem hiszem. A lassú repülésű, lomha mozgású, szinte kerekszárnyú ölyv hegyvidéki erdőkben szeret költeni, határunkon jobbára nyár elejétől tél végéig mutatkozik. Sok jön belőle még ma is, és azért az erdőt járó vadászok erdészek tudják róla, hogy ez nem sas. A kányát pedig erősen villás farka minden más ragadozótól rögtön megkülönbözteti. Amíg az öreg tölgyeket ki nem vágták, addig a barna kánya nálunk is rendszeresen fészkelt az erdőn; még ezelőtt harminc évvel is. Én magam is számos fészkét ismertem. Ennek a fajnak a fészkeiről tehát tucatnyi táblát el lehetett volna nevezni. Hogy ma is csak egy viseli a „Sasfészkes nevet, ez arra vall, hogy itt volt annak a madárfajnak egyetlen fészke és ez a költés olyan rendkívüli, olyan különleges esemény volt, hogy addig emlegették, amíg az egész táblára rá nem ragadt ez a név. (összesen negyvenöt táblája van az erdőnek, de közülük csak ez az egyetlen van madárról elnevezve.) Biztosra vehető, hogy a „Békászó sas" (Aquila pomarina pomarina Brhm.) tisztelte meg erdőnket azzal, hogy fészket rakott benne. A békászó sas költését a debreceni erdőkről is ismerjük. Ez a sas az olyan lomberdőket kedveli, ahol a közelben vizes kaszálók, mocsarak, tavak vannak. Fő tápláléka ugyanis a béka, de kígyót, gyíkot, egereket is fogyaszt. A Belső erdőn költő sas számára a Tócó völgye és kiöntései, a Zelemér vízfolyásai és az erdőtől északra, a hadházi határba eső vizenyős rétek dús táplálékot biztosítottak. Ez a sas az ölyvnél nagyobb és igen feltűnő jelenség. Szárnyai téglalap alakúak, végig egyforma szélesek és a nagy evezőtollak a kéz széttárt ujjai módjára merednek elő a szárny végén. Színe sötétbarna, röptében majdnem tiszta feketének látszik. Az is szokása, hogy költés után elhagyja az erdőt és a mezőkön, ligetekben tartózkodik. Ugyanúgy láthatták elődeink őt a „Sasfészkes" táblában, mint kint a „SAS" halomnál. Madártani szempontból nehezen, sőt talán egyáltalán meg sem magyarázható a város északi részén levő vízállás és kocsma neve: a VERÉBSAR. Hogyan lehet ez? — teszi fel a kérdést a laikus. Hiszen nincs ismertebb, közönségesebb madár a verébnél. Nyilván csak tőle kaphatta a nevét. Nem ilyen egyszerű azonban a dolog. A nálunk élő két verébfaj fürdik ugyan alkalmilag pocsolyában (de inkább porban), a sarat azonban semmire nem használja, sőt kerüli. A Verébsár — a régi hajdúnánási út mellett elterülő nádas, mocsaras hely. Gátja is volt, egy ér is folyt el belőle, híd is volt a víz felett. Mellette pedig a 50