Bencsik János: A paraszti közösség gazdasági tevékenysége (Fejezet Polgár történetéből) / Hajdúsági Közlemények 3. (1974)

Polgáron & XIX. század utolsó negyedében felosztották az utolsó' közös kaszálóréteket is, a közös legelők kaszálható laposait (Bogátköze, Bogátódala, Tinólapos) pedig a legeltetési társulat vezetői (járandóságként) kapták meg. így az állattartó kisparasztok a káptalani földekre mentek szénát kaszálni. Ott mindig kaptak ríszibe kaszálót. A gyenge minőségűt felibe, a jobbat harmadába, a sarjút azonban kétharmadába is adták. Az alvégesiek inkább Tikosra, a Kerteken lakók pedig Basa felé jártak. A nagykepésèknek szakmányban is kellett füvet kaszálni. A szakmány munka júniusban kezdődött, napszámbér mellé szalonnát és pálinkát is kaptak. Aratásig kaszáltak, s még az aratás előtt felgyűjtötték a szénát. Augusztus közepén kezdték a sarnyú kaszálást. A kaszálókat mindig egyénileg fogták fel, a közösség soha nem lépett fel ilyen igénynyel. Az urasági kaszálót nyilas számra osztották, s mindenki a maga nyilasába állt bele. Hasznosabb és értékesebb kaszálónak tartották a szikes rétet, mert az jó tippan szénát adott, azt a juh és a ló is nagyon szerette, a szarvasmarhával a csutkát etették. A szikesen azonban kevesebb széna termett, s csak az anyaszéna volt a jól termő, a sarnyű már gyengébbnek maradt. A laposakról hitványabb minőségű szénát nyertek. A leggyakoribb részes kaszáló volt a Tikosi tó, a Dorogosi tábla és a Köröstó. A Tippanos, a telkes mezőt nehezebb, a sásas kaszálót könnyebb vágni. A keskeny rétet hosszában vágták, mert így jobb volt gyűjteni a szénát. Posztátot fogtak, amelynek hossza 100—120 lépés volt. A szélesebb rétet keresztben vágták, de akkor egy kurva rendet vágtak a mezsgye hosszában, ahonnan kiindultak. Közepes kaszás átlagos napi teljesítménye 1200—1800 n-öl között ingadozott. A rét ápolására, gondozására és trágyázására alig vannak adataink. Bizonyára az az oka, hogy a közösség tulajdonában már nem volt kaszálórét. Csak a káptalanban /ogasoZták tavasszal a rétet. A kaszások egyedül az őszre megszáradt gyékényes, gazos laposokat gyújtották fel, hogy jövő tavasszal ne akadályozza őket az avas gaz a kaszálásban. 180 cm-es, átlagos szélességű, rendet vágtak a fűből. Csupán az anyaszénát forgatták, mert abból vastag rend tellett. A szikesek sarjú rendjét már nem kellett csak nedves időjáráskor forgatni. Forgatást favillával, 1920-tól pedig vasvillával végezték. A favillát elhagyták, mert kevesebb munkára használhatták fel. E munkát a kaszás és családja végezte el. A szénagyűjtést azzal kezdték, hogy a rendeket villahegyekre, s ezeket kisebb rakásokba, vagy csirkékbe gyűjtötték össze. 18—20 csirkéből rudast raktak. 4—6 rudasból vontató. 15—18 rudasból pedig kocsisboglya készült. A rudasokat, ha száraz időjárást várhattak, széjjel hagyták, mert jobb volt az ülepedt szénát összehordani is, a boglyát belőle rakni is. A rudasokat férfiak hordták össze két rúdon. Három rudas a boglya feneke lett, a többi a tetejére került. Részeléskor a kerülőnek és a kaszásnak ott kellett lenni, s az egész területen termett szénát egyszerre részelték. A kerülő által kimutatott boglyát megjegyezték, gallyat szúrtak bele stb. Szénát nem tároltak a határban, hanem mindenki hazahordta a szérűskertbe, később pedig a gazdasági udvarba. A szénahordást két ember végezte, az egyik a szekeret pakolta, a villás pedig adogatta fel a szénát. Gyakran fogott ezért össze két szekeres gazda, s mindkét szekeret közösen 77