Bencsik János: A paraszti közösség gazdasági tevékenysége (Fejezet Polgár történetéből) / Hajdúsági Közlemények 3. (1974)

utána ismét őszi növényt. A szikeseken a vetésforgó csak a tavaszi és az őszi kalászosok között váltakozott. Vetésforgójuk a takarmánynövények termesztésével módosult. A lucernát vagy a fehér lóherét tavasszal, az őszi vagy a tavaszi kalászosokra vetették rá. Még abban az évben meg is kaszálhatták a csikóherét, vagy a tallóheré

t. A lóherét két évig kaszálták, ha magot hagytak belőle, akkor kiszántották. Az ősszel feltört szántásba kukoricát vetettek. A kapálással jobban gyomtalanították a szántóföldet, mert a lóhere után vetett kalászosokban igen sok gyomnövény nőtt, különösen a gudrony (aszat) lepte el. A talaj pihentetésére, trágyázására a parlagon hagyás, illetve a takarmánynövények vetése mellett a múlt század végétől általánosan alkalmazták az állati trágyát. Általában vegyes trágyát készítettek a parasztgazdaságokban. Aratás után, amikor a nehezebb munkától szabadulhattak, megkezdték a trágyahordást. A másik időszaka télen volt, akkor szánkóval dolgozhattak. Nyárban a kiszállított trágyát szétdobálták a tarlón és leszántották, télen azonban csirkékbe rakták le, s csak szántás előtt dobálták széjjel. A téli trágyázást tartották különösen hasznosnak, mert az elolvadó hóval a talajba szivárgott a trágyáié is. A krumpliföldet is télen ganajozták, az érett trágyát mindig a krumpli alá hordták ki. Abban az esetben, ha szántásra nem került sor, akkor a föld végén ganajszarvást raktak. A legfontosabb talajművelő eszköz a polgári parasztok kezén az eke volt, noha az ásót és a kapát is alkalmazták kisebb földterületek (szőlő, veteményeskert) műveléséhez. A papucsos faekét már az 1870-es években kiszorította a félvas eke. Elterjedt típusa volt az ún. liliomos eke. A XX. század elejére már a vasekék is megjelentek. 1905-ben a Nagy Imre-féle (Hajdúnánás) vasekéket vásárolták. Szerették ezeket, mert kétcsúszós rendszerűek voltak, munka közben biztosan álltak, nem kellett nagy erőt kifejteniük. Az ekevasra tapadt sarat ösztökéve 1 kaparták le, azzal tisztították meg. A föld porhanyósításához, illetve a mag takarásához a XIX. század végén még általánosan alkalmazták a gallyberenát. Az ehhez szükséges (rakottya, kökény) gallyat vagy a határ útmenti bokrairól, erdőszélekről vágták, de gyakran a mátrai búcsújáróhely (Mátraverebély) környékéről szerezték be. A szekerekkel járó búcsúsok két-három kévét vágtak, s hozták haza. Az elegyengetett gallyszőnyeg tövét két oldalt csatlófával erősítették össze. Erre fogták rá az igavonó állatokat. Öszi, hantos szántáson a gallyberenát rögökkel súlyolták, a tavaszi szántást akadálytalanul porhanyósíthatták vele. A XIX. század végén elterjedő faberena már mester munkája volt. Négyszögletesre faragott, keményfából ácsolták össze a 180x180 cm-es sűrű farácsot. Minden kereszteződésébe vasszöget fúrtak. Csak egy levelet használtak belőle, amelyet sarkánál fogva vontattak. A faberena után a gallyberenát is végighúzatták a szántáson. Munkán kívül e boronákat az istálló falába ütött szögre akasztották. Az 1910-es években egy helybeli kovácsmester kezdett vasboronát készíteni, amely 10—20 év alatt elterjedt. A henger nem volt általános, a tagi földe ken nem használták, mert ha a hengerelt földre nagyobb eső esett, nem kelt ki a vetés. Csak a laza szerkezetű talajba vetett magvak földmunkájához és rögtörésre alkalmazták. A hengert kerékgyártó mesterrel készíttették, részei: a henger, a 67