Bencsik János: A paraszti közösség gazdasági tevékenysége (Fejezet Polgár történetéből) / Hajdúsági Közlemények 3. (1974)
ságaihoz alkalmazkodó építkezési módot, lakóház formát, s az ágasfás, nyeregtetős építkezést alkalmazták továbbra is. Visszaemlékezésből tudjuk, hogy a XIX. század végén még sok ágosos (ágasos) ház volt a faluban. 58 6 Ágosos háznak nevezték e típust megkülönböztetésül a meghonosított palócháztól. Az ágosos lakóházak szegényesek voltak, jellemző módon bogárhátú házaknak is nevezték, mert nagy részüknek nem volt padlása. Belül a nádtetőt tapasztották és meszelték. A tanyákon épült marhaólaknak sem volt padlásuk, lévén tüzelős ólak, a gerendákba felakasztott szalonna ott füstölődött meg, s onnan fogyasztották el. Természetesen az erdők fogyatkozásával az ágasfás tetőszerkezethez szükséges faanyagot nehezen tudták beszerezni, ezért is aztán áttértek a palócházak építésére, melyek tetejéhez fenyőfát, de szegényebb családok továbbra is erdei fát használtak. Uralkodóvá válásához hozzájárult az is, hogy ez lett a divatos háztípus. 1954-ben egyetlen ágosos lakóház volt a faluban. Ennek is az utcai homlokzatától ki kellett cserélni az elkorhadt ágast. Mivel új, nagyméretű ágast nem tudtak szerezni, a padláson ollóágast tettek a szelemengerenda alá. A Mirhában is voltak olyan házak, melyeknek a négy sarkán négy oszlop tartotta a falat, végén pedig két ágasfa, melyeken a szelemen nyugodott. A kóróból készült falat kívül belül betapasztották törekes> sárral. Ezeknek olyan kis ablakaik voltak, hogy csak az öklök fért ki rajtuk. Üveg sem volt bennük, hideg, szeles időben széna vagy szalma csóvával dugták be. Polgáron segíccségge 1 építkeztek. Nagyobb építkezéskor összejött a rokonság, eljött a koma is, a jóbarát is. Csak enni adtak a segiccségnek. Barkácsolók építették a lakóházakat, nem akartak pénzt kiadni az építkezésre, csak a módosabbak fogadtak mestert. Az 1900-as évektől a módosabb gazdák körében divatos lett, hogy a mestert nem Polgárról, hanem a szomszédos tiszántúli községből fogadták. Felkapott, kedvelt mesterek jöttek a századfordulón Sajószögedről, majd Tiszapalkonyáról. A fogadott mester csak a falakat húzta fel, és a tetőszerkezetet ácsolta öszsze. A nádmunkát (tetőfedést) és az épület tapasztását ehhez értő emberekkel végeztették el. A tetőfedés csak a cserép elterjedésével lett a kőmíves mester feladata. Azzal kezdték az építkezést, hogy az építtető közölte a szándékát a mesterrel. Közösen kimentek a Tiszához, ahol a szálasok (felvidéki faúsztató tutajosok) árulták a faanyagot. Kiválogatták a szükséges fákat. A mester a gerendákat így válogatta össze: hatöles átalgerendához három és fél öles szarufa kell. A négy öleshez két és fél öles, a három öleshez pedig két öles szükséges. Ekkor lett megfelelő a tető dőlése. A munkára aztán úgy alkudtak, hogy annyiba került az építés is, mint amennyiért a faanyagot vásárolták. A fizetéshez a mester kiálkudta még a kosztot is. A nyeregtetős házaknak nem készítettek ásott alapot. A megnyesett földre rakták az első vályogsort. A palócházak is csak akkor kaptak ásott alapot, ha laza, homokos talajra építették. Ilyen esetben az alapot felmérték a talajra, karókkal vagy deszkákkal megjelölték a sarkokat, majd kiásták a fundamentumot. Falszélességű és általában két sukk mélységű fundamentumot ástak. Az építtető a fundamentumba a ház sarkaihoz (vagy csak egyik sarkához) pénzt tett, hogy az új házból soha se fogyjon íi86. Istvánffy Gy., i.m. 3. 55
