Nyakas Miklós: A hajdúváros pusztulásától a jobbágyfelszabadításig 1717-1848 (Fejezet Polgár történetéből) / Hajdúsági Közlemények 2. (1974)
vagy környékbeli nemesi közbirtokosok (pl. a Nagycsécsen lakó Cseley Kolosy Ignác, a tiszakeszi Komjáthy György, a dadai Balla Antal és Thurgonyi Sován Péter, a sajóőrsi Melczer Flórián) vagy pedig e falvak jobbágyai. 1837/38/39-ben például a Horti domb és laposát Nagy András és társai bérelték, a Dorongost 1834/36-ban dadai lakosok, az Álomzugot 1843— 45-ben O. Nagy András és Pethe András és társai hasznosították. Olykor az is előfordult, hogy e határrészeket egy-egy polgári gazda vette kezébe, így árendált például a város egyik leggazdagabb jobbágya, Makó János a Balázsfenék nevű határrészen, s azt marhalegeltetésre és kaszálásra hasznosította. 3' 9 Joggal vetődhet fel a kérdés, miből élhettek meg a jobbágyföldet visszautasítok? E kérdésre sajnos csak hozzávetőleges választ tudunk adni! Mindenekelőtt azt kell leszögeznünk, hogy a föld visszautasítása önmagában nem zárhatta el e réteg megélhetési forrásait, mert ez esetben a hosszú időn keresztül tartó ellenállás elve lehetetlen lett volna. A lehetséges megélhetési források közül nagyon komolyan számításba kell vennünk az állatállomány szerepét, amely — mint láttuk — az ellenszegülő réteg kezén tekintélyes volt. Komoly kérdés az is, milyen mértékben sikerült az 1834-es úriszéki határozatot a gyakorlatba átültetni, hiszen az lett volna hivatott az „álzsellérek" nagyarányú jószágtartását, felszámolni. E határozat érvényesítése kérdésében csak egy bizonyosat tudunk mondani; az úriszék ama rendelkezését, amely megtiltotta a polgáriaknak a legelőjükre idegen marhák befogadását vagy nem tartották be, vagy pedig kijátszották. 1837-ben például Igrici helysége gulyáját, ménesét és ökörcsordáját fogadták fel az árendális bágyi legelőre, mégpedig olyan feltételek mellett, hogy a gulyát és a ménest polgári pásztorok őrizzék. 300 1841-ben is a tiszadobi Harstein Noé 700 darab ,,birge" juhát és 150 marháját fogadták fel a legelőjükre — a város nagy szegénységére hivatkozva.'"' E tények ismerete kétségeket kelt az iránt, vajon a határozat zsellérekre vonatkozó részét sikerült-e a gyakorlatban is érvényesíteni. Nem hanyagolható el az árendális földek nyújtotta megélhetési lehetőség sem; a szentmargitai árenda szerepe ismeretes, de számolhatunk polgári bérletekkel más — külső — helyeken is. 1840-ben például tudomásunk van arról, hogy a zsellérek egy részének vonó marhája van, s ez szántóföldi művelésre enged következtetni. Világosan kell látnunk azt is, hogy a polgári határban munkáskezekre mindig szükség volt, akárhogyan is alakultak az események. Szüksége volt rá mindenekelőtt magának a káptalannak, hiszen Polgáron a robot mennyisége csekély, s ledolgoztatása bizonytalan volt. A földesúr a nagy 349. Az adatokat a következő árendális contratusok alapján állítottam össze: Keskeny, Láncfok és Álomzug árendája. Uo. F.6 N.363; Búdon és Budonzug árendája. Uo. 364; Horti domb és laposa árendája. Uo. 365; Balázsfenek árendája. Uo. 366: Dorongos haszonbérleti szerződése. Uo. 362; Kengyelköz bérbeadása. Uo. Div.K F.l N.60. (Ez utóbbi bérlője „dadai közbirtokos" nemzetes és vitézlő Thurgonyi Sován Péter volt, aki később Polgárra átköltözve ott az lülO-es években jelentős közéleti szerepet játszott.) 350. SzL. Polg. mv. jkv. Karácsony hava 17. A jószágokat az igriciek a város „közönséges" legelőjére kérték felfogadtatni; e határozat tehát az 1834-es úriszéki döntés kijátszásának fogható fel. 351. Uo. Polg. mv. jkv. 1841. dec. 24. Uő kéri 1843 febr. 28-án 800 juhának és 140 marhájának befogadását. Uo. 89
