Bencsik János: A szarvasmarha paraszti tartása hajdúnánáson a XVIII. század végétől / Hajdúsági Közlemények 1. (Hajdúböszörmény, 1974)

Tartalom

haza a vásárra, mert el akarja adni. A gulyások aztán a vásár napja hajnalán kiszaggatták a gulyából, a csordából a kívánt marhákat, s csapatostól terelték a vásárra. 200—300 szarvasmarhát is behajtottak egy-egy gulyából. Nem egyszer a pásztor is alkudott a gazda megbízásából, s ha jó iwsárt csinált, akkor áldomást ittak rá. A vásárra hajtandó állatok körüli nagy visszásságot szüntette meg a városi tanács egy 1844-ben kelt határozatával: „.. . mivel a vásáros idők alkalmával a gulyák több napon keresztül zavartatnak, a Gulyásoknak tudtokra adatik, hogy az eladó Jószágok kiszaggatása a tanyán vagy is a Vaczokba csak a vásárt megelőző napon történhetik".

5 A vásárok fontosságára utal az a tény is, hogy a hajdúnánási pásztorok pásztorkönyvé be is bekerült az a passzus, amely a vásárra hajtást kötelességükké teszi: „A hajdúnánási országos vásárra a pásztor köteles a vásárba menő jószágot behajtani'"' (7la. kép). A helybeli értékesítés mellett mindig fontosak voltak a hegyaljai vásárok, mert azokra Hajdúnánásról rendszeresen hajtottak fel szarvasmarhákat. Híres vásáros helyek voltak: Tokaj, Boldogkeresztúr, Szikszó. Miskolc és Ónod. A leghíresebb az ún. tokaji dióverő vásár volt. Ősszel a jó levegőről hajtották a tokaji vásárba a marhákat, amikor kövérek és mutatósak voltak. Innét a Bodrogközbe, a Nyírségbe és a Tisza mellékére (Balsa, Kenézlő stb) vitték a tenyész- és az igásmarhákat. A szikszói vásáron a felvidéki falvak lakói szerezték be szükségletüket. De tovább tenyésztésre is gondoltak. A kisborjúkat és a tinókat megvásárolták, felhajtották a hegyek kpzzé, amikor aztán felneveledtek kifejlődtek, a hegyi legelőkön, a felesleges állományt újra értékesítették a már írt vásárokon.

7 A Bükkalja lakói pedig Miskolcról és Ónodról vették meg a szarvasmarhaállományukat. A hegyvidék lakosai csak a szikszói, a tokaji, a miskolci és az ónodi vásárokra jártak el szarvasmarhákért. Adatközlőim emlegetik, hogy kucsmásan, bottal felszerelve, vállukon bakóval (így nevezték a tarisznyájukat) jöttek-mentek a vásárokon. A hajdúnánási parasztok eladó marháikat csapatostól hajtották a hegyaljai vásárokra. Vasárnap a „templom után" összeverődtek valamelyik csapszékbe. Egy-két liter bor mellett eldöntötték, hogy hányan hajtanak a tokaji vagy a szikszói vásárra. 25—30 szarvasmarhát is összevertek egy csapatba. A mutatósabb tinó-párra csengőt kötöttek, hogy felhívják a vevők figyelmét. A csapat állat előtt két-három ember, oldalt is kettő-kettő ment. Mikor indítottak, akkor gyűrték őket, „hadd törje őket az út, had járják le magukat". Az egyik gazdát előre küldték, aki aztán szállást keresett útközben valamelyik uradalomban. Szekér hozta utánuk a szénát. Reggel aztán kiállították a marhákat a vásárra, körülfogták, nehogy elszaladjon belőle egy is. Tokajba menet Tiszalökön keltek át a Tiszán, Tardoson, Tiszaladányon mentek keresztül. Szikszóra Tiszadacán, Tiszalúcon vezetett keresztül az útjuk. Azok, akik Szikszón nem tudták eladni az állataikat, másnap tovább hajtották a miskolci, majd az ónodi vásárra. Egymás utáni napokon voltak itt az országos vásárok. A hajdúnánásiak szerint az öt-hatéves tinók és a négy-ötéves üszők, élőhasú tehenek voltak a legértékesebbek. Ekkor mutattak a legszebben. 5. Uo. 15. 1844. No. 3 6. Tóth S., é. n. 6. 1. 7. Márkus M., 1964. 468 1. 55