Bencsik János: A szarvasmarha paraszti tartása hajdúnánáson a XVIII. század végétől / Hajdúsági Közlemények 1. (Hajdúböszörmény, 1974)

Tartalom

egyik oldalán nem lévén építmény, ez szolgált kapuként, mellette a vályú a kúttal. A fal mellett jászol, s abba dobálták a takarmányt. Sokáig kötetlenül, szabadon teleltek a bikák, csak az 1930-as években kezdték lekötni őket. Nyaranta a kezes szarvasmarhákat, a fejős tehenet és az ökröket színekben étették, s az alatt delelték és éjszakáztak. A színeket szedettvetett fákból állították össze (14. kép). Négy egyforma magas ágas tartotta a tetőszerkezetet, rajtuk keresztül fektetett vékonyabb, vastagabb gerendák alkották a tetejét, amelyet a hajdúnánási paraszt ember szalmával fedett be. A másik szín-típusnak a két első ágasa magasabb volt, s így ferdén állott a gerendázata. Kevesebb szalmával lefedve is, lefolyt róla a víz. Arccaljászol volt a színékben, két felől köthették melléje a szarvasmarhákat. ..Nem sütötte a marha girincit a nap, ezzel is megbecsültük az állatot" —, mondotta Siteri Sándor adatközlőm. A kezes szarvasmarhák számára ólakat építettek. Tehénólak és ökörólak voltak aszerint, hogy fejős tehenek vagy igás ökrök teleltek bennük (15. kép). Az ölaskertekbon szabadon, külön állott az ól, mikor azonban a lakóház beépült e kertekbe, s kialakult a ma ismert gazdasági udvar, többször a házzal egyhaj alá került, egybe építették azzal. Az ólak építőanyagáról, az ólak életéről ad felvilágosítást egy 1813-as adatunk: „A Mészáros Péter ólja fala, s fedele nádból való lévén az öszve düllésre hanyatlott, (s mégis) ezen száraz időben tartózkodás nélkül tüzelnek benne."

7 Az ólak a XIX. század végétől alap nélküli, vályog falú építmények. Fedelüket szelemenes, ágasfás vagy szarufás tetőszerkezet tartotta. A szarufás tetőt a falakra fektetett majorpanghoz erősítették. A tető két végét lecsapták, kanfaros tetőt csináltak. Még az 1900-as évek elején sem volt padlásuk. Míg bőven termett a nád, addig azt, majd szalmát és csutkát is használtak tetőfedő anyagként. Alig volt rajtuk ablak, csak egy-két szellőző lyuk, amelyeket télen csutakkal (szalmacsóva) dugták be. Az udvar felől volt a bejárata, melyre kétríszes ajtót ácsoltattak (16. kép). Az alsó részét nyáron is zárták, hogy a baromfiak ne vágják össze a jószág aj ját (alom). A felső részét a hidegek beköszöntéig nyitva tartották, hogy szabadon szellőzzön az ól. A borjúra a nyári legyes időszakban úgy ügyeltek, hogy a felső ajtórészre egy ócska zsákból fírhangot tettek, hogy legyek ne férjenek hozzá. Az ólak egyik végében a növendék állatoknak alacsonyabb, a másik végében a nagyobbaknak már magasabb jászol állott. Az ajtó mögötti sarokban volt a kisborjú helye. Olyanra is emlékeznek adatközlőim, ahol az ajtóval szemben volt a jászol. A nagyjászolt is a gazda készítette. Ezeknek erősebb földbe ásott culápjai voltak. A jászolnak foszni deszkából ácsolták a fenekét, az ódalát és a végét. Szélét prémmel erősítették meg, s ebbe fúrták bele a karikákat, hogy hozzáköthessék a szarvasmarhákat. Kungörccsel kötötték meg ezeket is a már írt okok folytán. A kvártélyozott katonaság lovai részére a paraszt portákra rúccsal, hídlással felszerelt építményeket, un. nímetólakat készítettek." A regi tehén- ökörólakban kintháltak a férfiak. A cselédék mellett a gazda fiai is ott tai ózkodtak. Forgóolajjal töltött mécses fényénél tanyáztak, beszélgettek, ka tyáztak. 7. HBmL. Hajdúnánási Jkv. V. A. 301/a. 9. 1813. No. 109 i*. Uo. 10. 1817. No. 214. 51