Bencsik János: A szarvasmarha paraszti tartása hajdúnánáson a XVIII. század végétől / Hajdúsági Közlemények 1. (Hajdúböszörmény, 1974)
Tartalom
dett az oldala (moszat telepedett a vízbe), akkor már nem ivott belőle amarha, ezért gyakran kimosták, sőt kisúrolták. Ehhez ürömkóróból élesmosót készítettek úgy. hogy a levágott kóró leveleit ledörzsölték, majd összehajtották, s derekát elkötötték. A gulya itatásához mindig előre meghúzták a vizet. A számadúgulyás elküldte egyik-másik bojtárját, hogy húzza meg vízzel a vályút. Ha aztán az a csebret feltette a csatornára tudták, hogy jelez, ihat a falka.™ A jól lakott marha .,folyt a kútra". Indítás után mindig a kút felé haladtak, a kút aztán átfísülte a gulyát, vagyis a szomjas állat ráment a vályúra, hogy igyon. Mivel nem hajtották, nem terelték, csak átszűrődött a gulya a kúton. Ha viszont hajtották, akkor az ivottat visszaviszi az ivotlan a kútra, s könnyen összezavarodik a gulya. A rossz pásztor kerülte a kutat, mert nem szeretett vizet búzni. Ganét lökött a vályúba is. hogy ne igyon belőle a szarvasmarha. A gulyabeli marhát rendszeresen sózták. Két-három sósvályú (sózóvályú) állott a pásztorok rendelkezésére. Ezeket az álláson szétszórtan helyezték el. A szükséges mennyiségű sót a legeltetési társulat biztosította. Kiszállítása pedig a szamadók kötelessége volt. Az álláson két-három dörgölődző ágosfa (nevezték ágfosnak is) volt. Ezek fogták a gulyát, a csordát, mert a marhák szerettek dörgölődzni ezeknél. Mikor a legelő javítása végett az állást rendszeresen változtatták, az ágosfát is magukkal vitték. Tavasszal, kiveréskor felharangozták (a harangokat felkötötték) a gulyát, a csordát. A harang volt a pásztor füle, meg az fogta össze az állatokat is. Ha megszakadt (szétvált, elmaradt) a gulya, akkor mindjárt észrevették. 50—100 marhánként kötöttek fel egy-egy harangot. Szíjjal erősítették a nyakukba. Csengőt nem használtak, az csak a juhászok kezén volt. A harangokat természetesen nagyságuk, ebből következően hangjuk szerint különböztették meg. Azokat szerették, amelyeknek ,,meszszibb szavuk" volt, mert azokat nem sütötte el (nem veszett el a hangjuk a pusztában) a nap. Ügy válogatták össze a vásárban, hogy egymásnak aláverjenek (harmóniába legyenek), mert úgy messzire hallatszik a hangjuk. Az elrepedt harangot ivóedénynek, tartóedénynek használták, mert javítás után a szava megváltozott, s nem illett a többihez. A gulyás egy jó harangért nem sajnálta a pénzt, s ha egy-egy jó hangú, kopogós bevált, nem adta volna egy borjúért. A harangokat a hajdúnánási vásáron a felvidéki szlovák kereskedők árulták, s az egy kilós harangókat egy koronáért adták. A szíjgyártóval készíttettek rá szép csatosszíjat. A harang tehát a pásztorok tulajdona volt, amely nagy értéket képviselt, hisz egy-egy gulyán 15—20 darab is volt. A harangot a vezérre, a kóborlóra meg a csóvásra (ezeket kalózoknak is nevezték, s mindig szélen legeltek) kötötték. Arra a szarvasmarhára kellett tenni a harang ot, amelyik kissé nehéz, böte menésű volt, amelyik nagyon nyomta a földet, nyújtva lépett. 8 9 Általában mégis a szép küllemű szarvasmarhára, a mutatósra kötötték. Ügy mondták: „A szíp lúra kötik a csengőt!" A gazdák egy része nem engedte, hogy az ő jószágára harangot kössenek. „Féltette az állatot, hogy elnyövik alatta" —, jegyezték meg a 88. Béres A., é. n. 21. 1. 89. Béres A., é. n. 19. 1. 36
