Bencsik János: A szarvasmarha paraszti tartása hajdúnánáson a XVIII. század végétől / Hajdúsági Közlemények 1. (Hajdúböszörmény, 1974)

Tartalom

tették. Ezeket kicsapták a gulyára, s egész nyáron alatta volt a borjú, az nevelkedett a tején. A növendék borjúkat aztán jó pénzért eladták, vagy tovább tenyésztve tinóként, illetve hasasüsző ként értékesítették. Joggal vélekedtek e gazdák úgy. hogy többet ér a magyar tehén egy szép borjúval, mint egy-két liter tejjel. Ezek a kis borjúk őszig az anyjukkal voltak a legelőn, s mivel magúk szopták az anyjukat, szépen ki is fejlődtek. Az így nevelkedett borjút szabados borjúnak nevezték. A gulyán a tehén hozzáapasztott a borjához, vagyis csak annyi tejet adott, amennyi elegendő volt a fiának. Ha a gulyára verés előtt a tehenet a család fejte, akkor egy hétig napjában egyszer a gulyásoknak is meg kellett fejni, mert a borjú nem tudta kiszopni a teljes tejmennyiséget, s a feleslegtől gyulladást kaphatott a tőgye. A bő tejú tehénnek a gulyán mindig csatkos (hasmenéstől szennyes) volt a borja. Elegendő lévén számára az anyatej, nehezen kapott rá a zöld fűre. A melegben aztán itta a vizet a tejre, amely könnyen elcsapta a hasát, hasmenést okozott. A borjú addig szopott a gulyán, amíg az anyja el nem rúgta magától, az ólban pedig el kellett kötni az anyja alól. A gulyások nem használtak szopásgátló eszközöket. Egyszerűen ganéval kenték be az anya tőgyét. Ha ezzel nem értek célt, akkor üzentek a gazdájának, hogy valameddig vigye el a borjút a gulyáról, mert „elszopja az anyját". így jártak el akkor is. ha szárazság volt. A rossz mezőn kevés teje lévén a tehénnek, a borja csak nyütte a szopással. Szúrót jobbára azokra a borjúkra tettek, amelyeket a tanyákra fejőre kiadott tehenek után neveltek. A tanyák körül együtt legelt a borjú az anyjával, s mivel számítottak a tejhaszonra, csak szopásgátlóval tudták megőrizni a tejet. A kovácsmester készítette szúrót kantárszerüen erősítették fel a borjú orrára. Egyszerű szúrót csinálhattak házilag a töviskeskutya (sün) bőréből. A gyenge borjúnak a tehénólban az anyja előtt volt a helye azért, hogy mindig lássák egymást. Az első lábának a csülkive kötötték a csepűkötelet (e célra készített finom, gyenge fonású kötél). Azért nem tették a nyakára a kötelet, mert az így megkötött borjú ugrált, hátra felé menekült, s farkas nyakat húzott magának, könnyen kihúzta volna a nyakát. Nyolc-tíz napig volt a csepükötélen, utána különösen mikor nőni kezdett a szarva, kötőfíket tettek a fejére. A borjú-kötőfíket vásáron kötélgyártóktól szerezték be. Ekkorra már az anyja faránál, az ól sarkában volt a helye. Számára a gazda egy kis jászolt készített, amely egy lábakon álló kisebb deszka ládához hasonlított. Mind a csepükötelet, mind a kötőfíket kungörcs re kötötték. Azért alkalmazták a kungörcsöt, hogy akármilyen baj adta elő magát, mindjárt szabaddá tehették a jószágot, mert egyetlen rántással kioldozhatták. Amikor a borjú szarva megnőtt, akkor a kötőfíket kötéllel cserélték fel. Ekkor került át a nagyjászolra. A kisjászolban mindig volt abrak a borjú számára, hogy odaszokjon. Puha szénát meg csutkalevelet raktak elébe, azon kapott az evésre. A korpa vagy dara célszerűtlen volt, mert csak széjjelfútta az orrával. A kis borjút ellés után szinte azonnal beállították a gazdaságba. ..Mikor kibútt az anyjából, késsel meghasították a fülét", hasított, vágott tulajdon jeggyel látták el. Az a gazda, aki a legelőre verte a hasas tehenét, meghagyta a pásztornak is, hogy a borját vegye az anya bílyog]ába. A századfordulón még közel általános szokás volt az, hogy a kis borjút az anyja jegyébe (hasított, vágott tulajdonjegy) vették. Mást nem is végez19