Bihari-Horváth László (szerk.): Legelőpuszták, szőlőskertek, tanyavilágok - A Bocskai István Múzeum Közleményei 1. (Hajdúszoboszló, 2016)
V. Az észak-bihari szőlőskertek hasznosítása a 18–20. században
tással — az olas^ri^ling, a göld szilvám és a kanadai, a 20. század közepétől pedig a galagyöngye terjedt el kisebb mennyiségben. A kevésbé jellemző vörösborszőlők közül a 19. században már biztosan termesztettek a kadarkát és az oportót Hosszúpályiban. A szőlősgazdák a borvidékre jellemző igényességgel külön szűrték a fehér és a „piros bort”. A szőlőskertet gerággya358 359 határolta. Ennek több, jól zárható kapuján359 keresztül lehetett bejutni a kertbe. A település felőli kapuktól a kert északi határa felé széles utak húzódtak, melyeket kisebb kelet-nyugati irányú utak kereszteztek, dűlőkre osztva a kertet. A dűlőket hosszúkás, téglalap alakú (a 19. század elején — egy egész nyilas esetében — hozzávetőleg 24 méteres rövidebb oldalú és 240 méteres hosszabb oldalú) szőlőbirtokok tagolták. A birtokok hosszabb oldalukon voltak határosak egymással360 361, rövidebb oldaluk a kert valamely szélesebb útjára esett. Az út felőli szőlővégeket a gazdák nem telepítették be: tisztás területükre építették a paraszti gazdaságok kertségi telephelyeit, a s^őlőspajtá- kat.m A pajtáknál helyezték el a metszéskor nyert venyigét, a tartalék szőlőkarókat, itt étkeztek, deleltek a szőlőmunkások és itt folyt a szüreú mun358 A gerággya olyan, a kerteket körülvevő — eredetileg mesterséges: vesszőkből font, tüskés gallyakkal megerősített — sövénykerítés volt, melynek tövén idővel élő cserjék (leginkább tövises gledícsiák és szúrós, örökzöld lítiumok) sarjadtak, áthatolhatadan természetes akadályt, bozótot képezve a kert és külvilága között (vö. VARGA 1975: 436). A gerággyát minden bizonnyal Hosszúpályiban is a kertek telepítésével egy időben kezdték el építeni. A Kossuth- és a Csobán-kert Monostorpályival határos részén az egykori gerággya maradványai máig fellelhetők. 359 Ezek kétszárnyú deszka nagykapuból és kiskapuból álltak. Minden szőlősgazdának külön fakulcsa volt a kapuk makkos fazárjához A gazdák a kapukon való átjárásra a gyümölcs- és szőlőérés időszakában különösen figyeltek, ekkor mindenki köteles volt maga után bezárni a szőlőskert kapuját. 360 szőlők nem voltak elválasztva, mindenki tudta, bog) melyik a birtoka: hogy neki nyolc sora van, annak meg tizenhat, amannak tíz Kerítés nem kellett. ” Kiss Imréné (szül. 1920), hős— szúpályi lakos közlése 361 „Majdnem minden birtoknak volt pajtája. Amikor ősszel szüreteltünk, még hegedűsök is jöttek ide muzsikálni. A pajta előtt préseltük a szőlőt, a pajta gádorába [tornácára] volt beállítva a prés, ha nem használtuk. A gádorra sárpadka, vagy valami fapad is volt állítva, ahol estelente az öregek tanyáztak. A pajták teteje nádas, kontyos volt. Gerincét a szőlő venyigéjével fedtük be, bogi a madarak ne rugdossák le a nádat. A mi pajtánknak verfala volt, de később már vályogból is építették. Két helyisége volt: egy a szerszámos, meg egy másik, ahol a katlan, meg a falbarakott tűzhely volt, azon főztek. Ebben a helyiségbe volt az asztal, meg a székek és az ágy is. Itt gfűltek össze az emberek, hatan-nyolcan-tízen,főleg ha rossz *dő volt, kint fújt a hideg szél, esett az eső, nem tudtak metszeni, na akkor betanyáztak a pajtába, itt beszélgettek, meg borozgattak is, mert sok gazdának kint volt a bora a szőlőben. Itt tartottuk a rézgálicot is, volt aki a permetezőt sem vitte haza. "Baráth Imre (szül. 1941), hosszúpályi lakos közlése 112
