Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 8. (Hajdúböszörmény, 1994)
Nagy Sándor: A hajdúkerületi törvényszék ítélkezési gyakorlata az ember élete elleni bűncselekményekben 1757-1850
Egyébként a kerületi törvényszék az ügyészi merev álláspontot csak akkor tette magáévá, ha bizonyítottnak találta, hogy a tettes valóban előre elhatározott szántszándékkal vitte véghez a sértett megölését. Ellenkező esetben a vádlottat a halálbüntetés alól felmentette és „érdemlett," vagyis cselekménye súlyához igazodó büntetésre ítélte. Az ügyek döntő többségében ez történt. A törvényszék előtt folyamatban volt élet elleni bűnügyek jogilag gyilkosságnak, csecsemőgyilkosságnak, szándékos vagy gondatlan emberölésnek minősültek. Különleges ítéleti rendelkezések az élet elleni ügyekben a) Vérdíj (homagium) A feudalizmus korai századaiban alakult ki az a gyakorlat, hogy a szándékosan vagy gondatlanságból megölt ember közvetlen hozzátartozóival a tettes anyagi elégtételben egyezhetett ki, s ily módon mentesült a büntetéstől. A kiegyezés joga azonban - miként azt az 1486. évi 51. tc. kifejezetten kimondta - nem illette meg azt az embert, aki „eltökélt szándékkal" követett el emberölést, vagyis gyilkosságot, mert az ilyen személyt rendi állására tekintet nélkül, ki kellett végezni. Az 1495. évi 19. tc. 5. paragrafusa az elégtétel összegszerűségét a megölt rendi állása szerint állapította meg, éspedig a főpapokét és a bárókét négyszáz, a nemesekét kétszáz, a parasztokét negyven forintban. „így kívánván ezt az ország régi szokása" - olvasható a törvényben. Ezeket az összegeket a megölt ember árának tekintették és vérdíjnak, latinul homagiumnak nevezték. Werbőczy István a Hármaskönyvben foglalkozott a vérdíj fogalmának meghatározásával. Nem tette magáévá azt az álláspontot, hogy a homagium a megölt embernek a díja. Véleménye szerint ez „képtelenség, mert a halottat semmi áron sem lehet megváltani és halottaiból feltámasztani. Hanem a gyilkosnak kell saját fejét megváltania, hogy forbátul meg ne öljék és nem azét, akit az megölt." l 6 Mivel az 1723. évi 11. tc. a tettes és az áldozat hozzátartozói közötti megegyezést már nem tette lehetővé, a vérdíjnak fejváltságként való értelmezése elenyészett, és a vérdíj az emberi élet kioltóját terhelő kártérítési kötelezettséget jelentette. Ehhez képest a bíróságok „vérdíj" megfizetésére kötelezték a bűnösnek kimondott vádlottakat; éspedig az áldozat rendi állásának megfelelően az 1495. évi 19. tc. 5. paragrafusában meghatározott összegben. A vérdíj a nőtlen áldozat szüleit, ezek nemlétében nagyszüleit, a férj feleségét és árván maradt gyermekeit illette meg. Ha a megölt személynek sem fel-, sem lemenő hozzátartozói nem voltak, a vérdíj megítélésének nem volt helye. 1 7 A vérdíj kártérítés jellegéből következett, hogy ennek megfizetésére csak a halál okozásában bűnösnek kimondott vádlott volt kötelezhető. A Királyi Tábla azonban ezt az elvet nemegyszer áthágta. így pl. a kerületi törvényszék azért nem kötelezte a vádlottat a vérdíj megfizetésére, mert „a meghalt maga volt önnön szerencsétlenségének szerzője" és az orvosszakértő véleménye szerint „halála a vett ütésnek nem közvetlen következése volt". A Királyi Tábla bár helybenhagyta az ítéletet, a vádlottat mégis kötelezte a vérdíj megfizetésére. 1 8 Egy másik esetben „vigyázatlan gyilkosság" vádja alól a törvényszék felmentette a 12
