Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 8. (Hajdúböszörmény, 1994)
Nagy Sándor: A hajdúkerületi törvényszék ítélkezési gyakorlata az ember élete elleni bűncselekményekben 1757-1850
kerületi orvosdoktor „több" alatt három orvost értett, őmaga, a kerületi és a böszörményi városi seborvos közel négy hónapig figyelték meg a vádlottat és terjesztették elő a szakvéleményt. 8 Néhány évvel később a Királyi Tábla ugyancsak „több orvos, több ízbeni" vizsgálatát rendelte el. Ezt szintén hárman - a kerületi orvosdoktor és két seborvos - teljesítették, három hónap alatt, többszöri vizsgálattal. 9 Egyébként a későbbi rendeletek értelmében az elmeállapot megfigyelését két orvosnak kellett végeznie. Az ember élete elleni bűncselekmények jogi minősítése Hazánkban az 1712-ben, 1795-ben és 1843-ban készült büntetőkódex javaslatok egyike sem jutott túl a bizottsági tárgyalásokon. Az első magyar büntetőtörvénykönyv, az 1878. évi V. tc. majd csak 1880. szeptember l-jén lépett hatályba. Ilyen körülmények között feudáliskori bíróságaink, így a hajdúkerületi törvényszék is, az élet elleni bűncselekmények jogi minősítése tekintetében a néhány régi hazai törvényre és a büntető ítélkezési gyakorlatot befolyásoló Praxis Criminalis ide vonatkozó rendelkezéseire voltak utalva. Az első, Szent István korabeli törvényeink az emberölésnek három alakzatát különböztették meg, éspedig 1. a „történetesen", tehát véletlenül vagy gondatlanságból, 2. a haragra gerjedt és felfuvalkodott kevélységgel „szándékosan" és 3. a „karddal" elkövetett emberölést. Az, hogy ebben a megfogalmazásban tulajdonképpen az ölési cselekménynek különböző súlyú esetéről van szó, a büntetési tételekből következik. Nevezetesen az első esetben a büntetés 12, a másodikban 110 aranypénz, a harmadikban pedig karddal történő kivégzés, vagyis halál volt. A karddal elkövetett ölés esetén a törvény nem annyira a cselekmény indítóokára, hanem az elkövetés eszközére tekintettel állapította meg a büntetés nemét, nyilván azért, mert a vélt vagy valóságos sérelmek önhatalmú megtorlásának ezt a gyakori módját a legsúlyosabb büntetés kilátásba helyezésével igyekezett megfékezni."' Mivel Szent László uralkodása idején jelentősen megszilárdult az ország közrendje, a halálbüntetést tömlöcbe zárásra és vagyonelkobzásra enyhítették." Három évszázaddal később, az 1471. évi 28. tc. az ország előkelőbb vagy alábbvaló nemesei sérelmére elkövetett emberölés tetteseire és felbujtóira - vagyonelkobzás helyett - halálbüntetés kiszabását rendelte azzal, hogy „a felperes akaratán kívül semmi fejváltságnak se lehessen helye". Ez azt jelentette, hogy ha a felperes a fejváltság kérdésében megállapodásra jutott az alperessel, halálbüntetést nem lehetett kiszabni. 1 2 A gyilkosság és emberölés bűncselekményének elvi elhatárolása - a korabeli olasz és német törvényeknek megfelelően - 1486-ban, Mátyás ún. nagy decretumában fogalmazódott meg. Eszerint, aki embert előre eltökélt szántszándékkal megöl, gyilkosságot követ el és „bármilyen rendű és kiváló állású legyen, minden váltságdíj mellőzésével ki kell végezni". Ha azonban az ölés „nem előre eltökélt gonosz szándékkal és nem elhatározott akarattal, hanem véletlenül vagy másképpen váratlanul történt," az ilyen cselekmény emberölésnek minősült és a tettesnek joga volt a megölt rokonaival a fejváltságot illetően szabadon megegyezni s ez kizárta a halálbüntetés alkalmazását. 1 3 10
