Nyakas Miklós szerk.: Hajdúsági Múzeum Évkönyve 7. (Hajdúböszörmény, 1990)
NÉPRAJZ — VOLKSKUNDE - Deli Edit: A Hajdúsági Múzeum csengőgyűjteménye
szültek, a rajtuk levő mintákat később vésették rá a helyi mesterrel. Az egyik ilyen csengőn csak szöveg szerepel: „Silye Gábor főkapitány úré", a másikon vésett minta és 1872-es évszám, egy harmadikon pedig a vésett mintában HBV monogram, mellette két oldalon 1882-es évszám, olyan elrendezésben, mint a többi, állatok nyakába készült csengőn (lásd; V. tábla). Ezek az adatok arra utalnak, hogy a böszörményi csengőkészítő mester munkáját megbecsülték, nagyra értékelték a város akkori hivatalnokai és vezetői, s nem csak az állataiknak készíttettek vele csengőket. Annál feltűnőbb, hogy a nevét nem találtuk eddig levéltári iratokban, iparosok összeírásain sem. Talán az emlékezet jobban őrzi készítőjének nevét, mert múzeumi leíró kartonokon előfordult a „T. Nagy Gábor csengőöntő munkája" megjelölés. A további kutatás feladata lesz kideríteni e csengőöntő kilétét. A XIX. század második felében azonban nemcsak az előbb említett mester dolgozott Hajdúböszörményben, s erre megint csak a csengők mintáiból és évszámaiból következtethetünk. 1843 és 1901 között sok olyan csengő készült (lásd: III. tábla), amelyen a már ismert motívumok jelennek meg, de darabosabbak, bizonytalanabbak, szögletesebbek, hiányzik belőlük az előző mesterekre jellemző harmónia. Felehetően egy részük ugyanannak a mesternek a műve, de az is lehet, hogy a család több tagja is próbálkozott a csengőkészítés és a mintakincs elsajátításával, de az nem vált állandó foglalatosságukká, s ezek mintegy próbadarabok lehettek. Erre utal az is, hogy a megszokott gránátalmástól eltérő minta is megjelenik rajtuk, de ez egyedi maradt, sorozat nem készült belőlük. A harmadik mester, akinek csengői alapján behatárolhatjuk működésének idejét, a XIX. század első felében dolgozott Hajdúböszörményben. Csengői a harmincas, negyvenes, ötvenes években készültek (lásd: I. tábla), s jó minőségű, szép kidolgozású csengőit látva arra következtethetünk, hogy ő lehetett az a T. Nagy János, akitől csengőt rendeltek a „város házához", 1846-ban. A minták összehasonlítása alapján nem bizonyítható, hogy ő készítette volna a legkorábbi (1816, 1818, 1824 és 1828) ismert csengőket. Látva a böszörményi csengők közel másfélszáz éves alakulását, sok kérdés vetődik fel. Látva az elsőket és a legutolsókat, megállapíthatjuk, hogy az alakjuk nem változott, a harang forma végig jellemzője a böszörményi csengőknek. A figyelemre méltó inkább az, hogy már az első darabok meglepően tökéletesek, mind a csengők alakját, hangját, a rajta megjelenő vésett díszítő motívumot tekintve. Az első darabokon megjelenő díszítő motívum nagyon hasonlít feltehetően a Tisza Nagy János által készített csengőkhöz, de a számok vésése ezt kérdésessé teszi. Felmerül a kérdés, ki lehetett az első csengőöntő, s létezik-e 1816-nál korábban készített csengő? Hol tanulhatta s hogyan került ezzel a tudással Hajclúböszörménybe, ahol azután feltehetően egy dinasztián belül öröklődött ez a tudás? Valóban egy dinasztián belül öröklődött-e, vagy" mások, esetleg inasként megismerték ezt a technikát? Volt-e Só vágó nevű csengőöntő a városban, ahogy azt Barna Gábor állítja a Hajdú-Bihar megye népművészete című kötetben? 2 3 Van-e valami összefüggés a böszörményi 23 Barna Gábor: A pásztorok művészete. Csengők, pergők, kolompok Hajdú-Bihar megye népművészete (Budapest, 1989.) 62—64. 169
